Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a terhességi cukorbetegség ellenére a terhességem 33. hetéig nem szembesültem olyan komolyabb problémával, ami igazán veszélyes helyzetnek lett volna mondható. Nos, aztán minden megváltozott. 

A 33. héten egyik pillanatról a másikra levert a lábamról egy agresszív vírus, amit nem tudom hol kaphattam el, hiszen kevés helyen fordultam meg (a legvalószínűbb, hogy a diabetológiai látogatásomon, mert kórházi rendelésre járok be és órákat töltök ott minden alkalommal, de ez is csak hipotézis). A vírus szörnyű, folyamatos és szimultán hányás - hasmenés kombinációval járt, ami pár óra alatt nagyon ijesztővé vált. A helyi orvosi ügyelet amikor megtudta, hogy terhes vagyok, lerázta magáról a kérdést, és közölték, hogy nem is fognak kijönni hozzám, hívjam fel az orvosomat. Mivel éppen orvos váltásnál vagyok, de az új orvosommal még nem ismerjük egymást, ezért a szülésznőt hívtam fel, aki a szülésemet fogja kisérni. Ő mondta, hogy irány a kórház mindenképpen. Addigra az állapotom annyira leromlott, hogy nem mertünk mi elindulni, mentőt hívtunk, abban bízva, hogy akkor gyorsabban jutok szakszerű ellátáshoz és segítséghez. 

A mentő 1 óra és 15 perc várakozás után érkezett meg. 

Ez nagyon hosszú idő. Szerencse, hogy végül nem bizonyult nagyobbnak a baj. A helyzet úgy hozta, hogy valószínűleg még így is velük jutottam a leggyorsabban segítséghez, de ezt akkor még nem tudtuk. Mindenesetre azt megtapasztaltam, hogy a mentőkkel amikor az intézményéig jutottunk szerencsére már sima volt az út, ezért gondolom, hogy amit veszítettünk az egyik oldalon, abból valamit visszanyertünk a másikon. Bár tény hogy még nem mentem be csak úgy a kórházba ilyen panaszokkal.

Addigra már görcseim is jelentkeztek, ütemesen, ijesztően. A mentőtiszteknek nagyon hálás vagyok a segítségért, és hogy végül megkíméltek attól, hogy még a területileg illetékes kórházban is tegyünk egy kört, és rögtön a SOTE II-re vittek, hiszen úgyis ott fogok szülni, úgyis oda küldenének majd tovább. Sajnos a sok frontnak köszönhetően a SOTE II. PIC osztálya teljesen tele volt, ezért nem fogadtak be, mert nem lehetett tudni, hogy mi lesz még ebből. Gyorsan ellenőrizték a baba szívhangját és tovább küldtek a János kórházba (azért még hagytam ott is némi produktumot, bár addigra már nagyon ki voltam száradva).

A János kórházban azonnal megnézték a baba állapotát. A szervei épségben voltak, a méhlepény nem kezdett leválni és a méhszáj is zárva maradt, ami mind nagyon-nagyon jó hír. CTG-re is kötöttek, így a szívét még hosszabb ideig is hallgattuk, közben én is megkaptam az újabb folyadékpótlást (az első infúzót még otthon a mentősök bekötötték) egy nagy adag magnéziummal a görcsök ellen, majd hányáscsillapítót a következő adaggal.

Nagyon hálás vagyok a szombat esti kórházi dolgozóknak, mert én nagyon rosszul voltam és nagyon féltem. Onnan tudtam, hogy lassan javul a helyzet, hogy ők is lazábbak lettek, mert az elején feszült volt a helyzet. Végül éjfél körül elhelyeztek egy kórteremben, elkülönítve a többiektől.

Egészen szerdáig kellett bent maradnom, hogy biztosan magunk mögött tudhassuk a görcsöket és a vírust is, és biztonságosan hazajöhessek. 

Nos, azóta nem viszonyulok ugyanúgy a terhességhez és a szüléshez. Korábban abszolút optimista és nyugodt voltam ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Nagyon megijedtem és azóta is félek. Tudom, hogy a derekam nyilalása a növekvő súly miatt van, és más kismamák már sokkal korábban tapasztalták ezt, én most mégis megijedek tőle. Amikor mosdóba megyek, ugyanúgy nézem a wc papírt, mint az első 12 hétben, hogy ugyan olyan a színe, amilyennek lennie kell. És még sorolhatnám. Persze nem telt el még egy hét sem az eset óta, de nem számítottam saját magamtól erre a reakcióra. Bízom benne, hogy még pár nap és el fog múlni. 

Emellett elkezdtem aggódni azok miatt a dolgok miatt is, amik még nem állnak készen a baba érkezésére, így a férjemnek most a 4 nap kórházi megpróbáltatások után amikor egyszerre kellett dolgoznia és engem támogatnia, sajnos még legalább egy hét intenzív időszak következik, mert a hosszú hétvégére szeretném ha minden, de minden készen lenne Patrik érkezésére. Szerencsére jól viseli, amit ezúton is köszönök... már nem tart sokáig! :) 

A terhességem 31. hetébe érve elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor először éreztem azt, hogy most tényleg minden megváltozik. Nem csak tudom, hogy el fog érkezni, nem csak várom, hogy minden megváltozzon, hanem tényleg többé nem lesz már olyan mint azelőtt. Ez pedig az utolsó munkahetemmel jött el.

A kollégáim nagyon kedvesen búcsúztattak el, beillett egy babváró bulinak is, sokan és sokszor elmondták, hogy mennyire fogok hiányozni. A végeláthatatlan búcsúzkodások csak erősítették ezt az elvágólagos érzést, és azt gondolom, akkor dokumentálom hitelesen a terhességemet, ha nem csak a szép várakozó érzésekről beszélek, hanem a kétségekről is, amik ilyenkor teljesen természetesen jelentkeznek - hiszen megváltozik az életem. Egyes számban beszélek, mert bár természetesen a férjem élete is megváltozik, de van ami továbbra is csak a nőket értinti (érzékenyen).

Félek attól, hogy elveszítek olyan embereket, akik eddig fontos szerepet játszottak az életemben. Hogy mivel kevés babás barátom van, így én leszek az, aki "kimarad egy körből", és le fogok morzsolódni. Félek attól is, hogy az eddig olyan jól ismert életem teljesen a feje tetjére áll és azt sem tudom, hogy mit kell kezdenem az előttem álló problémákkal, vajon meg tudom-e majd oldani őket? Főleg amikor egyedül leszek. Vagy akkor, amikor nem leszek egyedül és minden oldalról a különböző vélemények, tapasztalatok borítanak el, hogy hogyan is kellene csinálnom mindezt.

Néha bizonytalansággal tölt el, hogy hogy fog alakulni a szakmai utam a továbbiakban. Én HR-es vagyok, sokat dolgoztam azért, hogy az lehessek, hogy elismerjenek, hogy szakmailag megbízható legyek. Mivel ezen a területen dolgozom, pontosan látom, hogy milyen helyzetben vannak az anyák a munkaerőpiacon. Vajon én is ugyanabban a helyzetbe fogok kerülni, mint annyian mások, vagy továbbra is lesz lehetőségem a szakmámban dolgozni és az életemnek ezen a területén is teljesnek maradni? És vajon már most rossz anya vagyok attól, hogy ezek a gondolatok egyáltalán eszembe jutnak?

Vajon jó anya leszek? Hiszen annyi buktatója van. Még felnőtt emberekkel is nehéz végigvinni egy-egy projektet, pedig ott elvileg egy a cél, és már mindenki elsajátította a szociális viselkedés alapjait is. Itt viszont csak én leszek a támpont, aki ráadásul nem is mindig a megfelelő cél felé akar menni (mert hogy lehetne egy gyereknek megfelelő cél a brokkoli, amikor olyan rengeteg édesség van a világom?).

Vajon tudom majd úgy szeretni, ahogy neki is jó, és vajon ő fog engem szeretni? Vajon amikor 30 éves lesz, akkor azt mondja majd, nekem, hogy "anya, ezt neked köszönhetem", vagy azt, hogy "még ez is miattad van így"? Vajon fogok tudni akkor is nevetni magamon, amikor egy kisgyerekkel járó minden gond és nehézség és lehetetlen helyzet és váratlan fordulat egyszerre ér el? Vajon jó anya leszek? 

Vannak félelmeim. Szerintem mindenkinek vannak ebben az időszakban, és az lenne a baj ha nem lenne, hiszen tényleg minden más lesz, hirelen mindennek tétje lesz aminek eddig nem és korábban jelentős dolgok válnak jelentéktelenné és talán és is más leszek, mint eddig.

Tehát vannak félelmeim.

De az a csodás, hogy állítólag egy kisember ezt egy csapásra meg fogja változtatni, amikor először találkozunk, és én már alig várom hogy vele együtt megszülessen a mi teljesen új családunk! 

A 27. héttel megkezdődik a 3. trimeszter, ami már tényleg a finishét jelenti a 9 hónapos várakozásnak. Itt már tényleg intenzívebb a kapcsolat a babával, legalábbis az én tapasztalataim alapján. Reagál a hangomra, az apukája hangjára, jelzi ha nem kényelmes neki valami, felpörög az étkezések után. Sokkal jobban érezni minden mozdulatát.

Ezek persze az idő előrehaladtával még tovább erősödnek, és más mellékes tünetek is megjelennek.

Én a 31. hétig dolgoztam, így megtapasztaltam a visszatérő fáradtságot, ami a terhesség elején is folyamatosan jelentkezett. Valószínűleg könnyebb lett volna itthon tölteni már ezt az időszakot, de az érem másik oldala, hogy mivel fizikailag is egyre nehezebb volt elvégezni a feladataimat, így könnyebb is elengedni azt a munkát amit egyébként annyira szeretek és fontos nekem. Jó értelemben, de furcsa volt megélni azt a természetes folyamatot, hogy a fizikai változások hogyan indukálnak lelki változásokat is, és hogyan változik meg a fontossági sorrend.

A másik csodálatos dolog, hogy a természet hogyan intézi el, hogy elkezd várni a szülést, még akkor is, ha valaki hozzám hasonlóan fél tőle. Persze nem a legkellemesebb az elintézési mód, de tény, hogy egyre jobban várom a szülést. A terhesség - számomra meglepő - 3. trimeszteres megpróbáltatásai eddig:

• Megszűnnek a kényelmes pozíciók: már nem jó a kanapén ülni, nem jó az irodai székben ülni, egyáltalán sehol nem jó ülni hosszabb ideig, de sajnos feküdni sem, sőt. Az alvás külön megpróbáltatás, mert néha olyan csípőfájdalommal kelek, hogy kétesélyesnek érzem a nap további részét. Ezen nagyban segített, hogy lecseréltük a matracunkat, így egy fokkal jobb, de azért közel sem öröm reggel felébredni.
• Megszűnnek a nyugodt alvások: amellett, hogy éjszaka sincs jó alvó pozíció, időről időre felébredek különböző okok miatt: mosdó, rugdosás (természetesen a baba :D), vagy éppen a váratlan savtámadás.
• A világból csak WC-k maradtak: bárhova is megyek, első dolgom fejben feltérképezni, hogy hol található a közelben WC. Nem garancia, hogy 10 perce voltam, ez már nem jelent semmit. Bármikor jöhet az újabb igény, és olyankor nincs még 5-10 perc, hogy addig visszatartom... Korábban nem teljesen tudtam ezt elképzelni, amikor ismerőseim meséltek erről a részéről a terhességnek, elvégre nem lehet a végtelenségig pisilni, csak annyit maximum, amennyit bevittünk nem? Hát van egy rossz hírem: nem.
• Savtámadások: már az első mozdulatoknál is megbotránkoztattam mindenkit azzal, hogy leginkább egy kis alien-hez tudnám hasonlítani Pömpi mozgását és nem érzem azt a nagy fátyolos-romantikus-rózsaszín dolgot a baba mozgásával kapcsolatban (ami nyiván az én hibám), de a 3. trimeszterben arra jutottam, hogy az alien-es hasonlatom továbbra is megállja a helyét. Tudjátok, ez az a földönkívüli, amelyiknek a vére tömény savból van. Na, hát most is így érzem magam. Úgy látom, hogy komoly piaci rés tátong a terhes nők által korátlanul fogyasztható, valóba hatásos savlekötők terén. Mert bár jelenleg a heti átlagos Rennie fogyasztásom túltesz egy teljes T-Com menedzsment havi adagján, ennek ellenére is úgy érzem néha, hogy ebből nincs kiút. A legijesztőbb az volt, amikor egyszer arra ébredtem éjszaka, hogy szó szerint fuldoklom a savtól. Azóta még magasabbra polcolom a párnáimat és azt vettem észre magamon, hogy sokkal éberebben alszom. Már felébredek az első jeleire a savtámadásnak, és sajnos azt kell mondanom, hogy nincs olyan éjszaka, amikor ez minimum 2-3 alkalommal fel ne keltene. Plusz a mosdó körök. Plusz amikor rugdos. Plusz amikor csak simán kényelmetlen. :D :D
• A szabad mozgásnak vége: egészen másként fogom értékelni, ha egyszer újra fel tudok majd állni bármilyen pozícióból, könnyedén, szenvedés nélkül. Ezzel kapcsolatban csak egyetlen félelmem van: hogy még nagyon sok hét van hátra, és a hasam csak egyre nagyobb lesz...

A fentiek persze rendkívül kellemetlenek, és bármennyire is szeretném derűs optimizmussal szemlélni az állapotot és mosolyogva várni a D-dayt, amikor Patrik végre elindul, hogy találkozzunk (na ne túl korán, csak pont időben, inkább viselem még, tényleg!), szóval ez nem olyan könnyű. Gyanítom Gandhi sem jutott volna olyan szellemi magaslatokba, ha neki kellett volna megszülnie 2-3 gyereket...

Emellett el kell mondanom, hogy életem legfurcsább, legfelemelőbb és legijesztőbb érzése egyben ez a terhesség. Nagyon várom, hogy találkozhassunk a kisfiúnkkal, és bármit megtennék, hogy a lehető legjobb esélyekkel induljon a bennem eltöltött idő után. Bár eddig minden vizsgálat a lehető legjobb eredményeket mutatta, izgulok miatta.  Akkorákat tud rúgni, hogy könnybe lábad a szemem és szaladnom kell a mosdóba, de ha néhány órán keresztül nem csinája, már aggódom hogy miért nem (nyilván azért mert alszik, de ez akkor persze nem elég). Tülremetlenül várom és egyben remélem hogy ő még megvárat egy kicsit, és csak a 40. héten fogjuk látni egymást.  

A terhesség alatt rájöttem, hogy van néhány olyan alapvető kérdés, amit egyértelműen mindenki megkérdez amikor tudomást szerez arról, hogy babát vár valaki. Abban is biztos vagyok, hogy ezeket a kérdéseket én is mindig feltettem. Most, a másik oldalon állva, már tudom, hogy van olyan helyzet, amikor ezekre szívesen válaszolnak és van olyan, amikor bár nagyon szívesen válaszolnának, de nem tudnak és ez sokszor a kismamának is frusztráló.

A kedvenc kérdéseim, amiket nagy mennyiségben hallottam: 

• Hány hetes terhes vagy? - erre könnyű a válasz, ezt szokta tudni mindenki, nekem sem okozott err válaszolni, és nagyon hálás voltam azoknak az embereknek, akik nem tettek további megjegyzéseket a hasam méretére, hogy ennyi idősen már sokkal nagyobbnak kellene lennie.
• Hogy érzed magad, vannak rosszullétek? - erre is könnyű a válasz, elég szarul vagyok még mindig, de megéri szenvedni az eredményért. Itt persze mindig várható pár történet valakinek a valakijéről (vagy saját magáról), hogy ki, mennyit, mikor, és hogyan hányt. Ha éppen nincs hányingerem, akkor megnyugtató, hogy más is szenvedett, ha éppen van, akkor viszont nagyon utáltam mindenkit, aki csak VOLT ilyen helyzetben... :D
• Kisfú vagy kislány? - mi akartuk tudni a nemét, és szívesen meg is mondtuk, de aki meglepetésnek szeretné, annak folyamatosan magyarázkodnia kell, hogy miért nem akarja. 
• ÉS HOGY FOGJÁK HÍVNI?

Nálam ez az utolsó kérdés volt a mumus. Jellemző, hogy lány nevünk már volt, mikor megtudtuk, hogy kisfiúnk lesz. :) Innentől jött a véget nem érő névsorolvasás... Nem tudtunk megegyezni a nevet illetően. Nagyon különböző módon álltunk hozzá a neves kérdéshez. 

A férjem az intuícióira hallgatva sorolta a neki tetsző neveket, és azokat nem fogadta el, amikhez korábbi negatív tapasztalat társult, ami valljuk be, erősen megnehezíti a választást, főleg ha egy kritikusabb emberről van szó. Így aztán leginkább olyan neveket mondott, amit nem visel senki az ismeretségi körünkben. Nos, ha az én váleményemet kérdezi valaki, akkor azt mondtam volna, nem véletlenül nem hívnak így senkit. :D

Ami engem illet, én sem vagyok éppen könnyű eset, bár engem nem zavar, hogy esetleg melyik ismerősünket hívják így. Az én kitételeimet ennek ellenére a környezetünk sokkal nehezebben értette meg: mássalhangzóval kezdődjön (azért, mert a vezetéknevük i-re végződik), két szótagból álljon, mély hangrendű legyen, legyen ismert nemzetközi környezetben is és akkor is meg lehessen tanulni kimondani, ha esetleg egy kis raccsolás nehezíti a helyzetet (mint nálam, nem durva, de van egy kicsi). És az sem árt, ha nem lehet agyonbecézni. Itt szokott jönni az a kérdés, hogy te valami nyelvész vagy??? Egyébként igen. :) Ó és a grátisz feltétel: ne legyen túlzottan külöleges. A vezetéknevünk szép és ritka, nem kell hogy a keresztnév is az legyen. De ez az én véleményem. :)

Szóval, bár igazán nagyon szorgalmasan kerestük az igazit, nem találtuk meg. Sokan próbáltak segíteni, random neveket sorolva amiket szépnek tartanak, de sajnos nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Egy utónévgenerátor még a legelején a Pömpölön nevet dobta ki, mint a vezetéknevünkhöz leginkább passzoló nevet, amint nagyon jót szórakoztunk, és jobb híján így hívtuk a babát, hogy addig is nevezzük valahogy, ameddig nincs meg az igazi név. Ahogy teltek a hetek, még mindig csak ez maradt, és egy-egy mély pillanatban amikor már megint semmilyen értelmes, normális, elfogadható névben nem sikerült megegyeznünk, komolyan fontolóra vettem, hogy nem is hangzik ez olyan rosszul, már egészen kezdem megszokni... :D

Végül csak a harmadik trimeszterben, a 30. héten sikerült megállapodnunk, de addigra már teljesen hülyét kaptam a mi lesz a neve kérdéstől.

Végül ezt a módszert alkalmaztuk, nagyon fegyelmezetten, és sikerre is vitte a projektet: mindketten felírtunk 10-10 nevet., vagyis összesen 20 nevünk volt, ami szóba jöhet. Kicseréltük egymás között, és kihúztunk 5-5 nevet a másik listájáról. Itt nincs apelláta, amit a másik kihúzott, az ki lett húzva, nem lehet visszarakni. Így újra lett 10 nevünk. Én itt megnéztem, hogy mikor vannak a kiválasztott nevekhez tartozó névnapok. Ez nem vitt minket közelebb, mert a 10-ből 8 névnap a kiírt dátumhoz képest 30 napon belül volt és nem is nagyon volt második névnap. :D A maradék 2 nevet, a messzebbi névnappal, elég hamar kihúztuk, hogy nem ez az igazi. Végül mindig 1-1 név került lehúzásra, így már csak az utolsó 2 név közül kellett dönteni. Itt volt némi bizonytalanság, de mivel teljesen felspannolt, hogy több száz név közül milyen könnyen eljutottunk egy este alatt az utolsó kettőig, már nem volt megállás.

Így kapta a kisfiúnk a Patrik nevet.

Fel voltam arra készülve, hogy a terhességem híre valamiféle reakciót mindenkiből ki fog váltani, és nem is tévedtem. Hiszen egy terhes nőhöz mindenkinek van néhány bíztató szava, hasznos tanácsa, megosztandó tapasztalata, vicces története. És ez alapvetően nagyon jó és kedves dolog, szívesen meghallgatom őket, mert tényleg rengeteg hasznos tanácsot kaptam. Az egyik kollégámtól kaptam a leghasznosabb tanácsot:

Fogadd el, hogy mostantól kezdve a társadalom folyton bele akar szólni, hogy hogyan neveld a gyerekedet. Mindenkinek lesz véleménye arról, hogy mi a helyes és mit nem csinálsz jól. Új tagot hoztál a falkába. Ez innentől kezdve már közügy. :)

Azt hiszem ez volt a legviccesebb és egyben a leghasznosabb tanács, amit eddig hallottam. Mert tényleg mindenkinek van mindenről véleménye ami a terhességgel és a gyerekneveléssel kapcsolatos (biztos nekem is volt korábban, mert nagyon érdekelt már a téma egy ideje, csak nem tűnt fel olyan markánsan, mert akkor elmondtam a sajátomat és kész, nem kellett mindenkiét végighallgatni).

Tapasztalataim alapján (29 hét alatt is volt mit begyűjteni), vannak főbb embertípusok, amiket jól meg lehet különböztetni egymástól. Az elnevezéseim ellenére minden típusnak vannak anya és még nem anya tagjai is:

• a mindent jobban tudó: ennek a csoportnak a tagjai közeli kapcsolatban vannak kisgyerekekekkel, vagy a sajátjukkal, vagy máséval ez mindegy. Kedves félmosoly kíséretében nagyon jellegzetesen tudják kiejteni azt a mondatot, hogy "majd megtudod, hogy megy ez valójában...". Én vonzom őket, mert optimistán készülök a jövőre, vagyis arra készülök, hogy pömpi jól fog aludni, nem lesz hasfájós, szeret majd enni, és úgy általában minden rendben lesz. A mindent jobban tudó anya persze azonnal lesápad ilyen mértékű felelőtlenség hallatán, és azonnal felvilágosít, természetesen valós történetekkel alátámasztva, hogy hogy mennek ezek a dolgok valójában: maximum 30 percet alhatsz egyben, állandóan fájni fog a hasa és az evésről már ne is beszéljünk... Nem hatja meg őket az az érvem sem, hogy ráérek majd akkor kétségbe esni ezek miatt a dolgok miatt, ha szembe kell néznem velük.
• az ősanya: hihetetlen szerencséjre van, mivel az univerzum olyan tökéletesen alkotta meg a testét, hogy mindig pontosan érezte és tudta, hogy mi a legjobb a babának amíg bent van, és a kapcsolat nem szakad meg a szülés után sem. Sok szuper történetet tud elmondani, amikor csak a megérzéseinek volt köszönhető hogy a kis Anakinnal nem történt valami nagyon nagy baj. Nem érti, hogy neked hogyan lehetnek kérdéseid, kétségeid, hogy lehet hogy nem érzed pontosan hogy mit kell tenned? Hogy még nem érzed mozogni a babádat? Hát az meg hogy lehet? Ő már a 4. héten érezte... nem hiszed? Pedig így volt!
• akinek a világon a legborzalmasabb volt minden, de aki ennek ellenére a legjobban csinált mindent: ő szegény csak naponta 30 percet tudott aludni, éveken keresztül, és emellett kellett 3 gyereket, 1 férjet (aki persze nem segített semmiben), 5 kutyát és 8,5 tehenet naponta ellátnia, meg persze tisztán tartani egy kastélyt és kigyomlálni a kertet. Noha ez szinte lehetetlennek tűnik számodra, de ő ezt mégis a napi 8-10 óra munka előtt/után meg tudta csinálni, úgy hogy éppen úton volt a negyedik gyerek is már, közben persze szoptatott megállás nélkül minimum egy évtizedig (a legnagyobb és legkisebb gyerek között is csak 5,5 év a különbség, de nem számít). 
• a szuper-liberális: fontosnak tartja, hogy a nevelési módszertanát már a terhességed alatt átadhassa, mert ez egy életforma. Nem lehet egyetlen gyereket sem arra kárhoztatni, hogy abban a szörnyű rendszerben nőjön fel, amit más konzervatív szülők és még a pedagógusok is erőltetnek! Hogy lehetne egy gyermeket korlátok közé szorítani, amikor csak felfedezi a világot? Természetes, hogy nem mindig jár jó úton, de ebben az esetben meg kell őket győzni szép szóval, és erre van is pár jó története és bevált taktikája, amiket szívesen megoszt veled. Csak akkor lesz kevésbé barátságos, amikor megjegyzed, hogy a szép szavak ellenére is a két éves kis Obi Van hasán keresztbe ott a vasaló nyoma, és ezt a történetet is elmesélné-e? Szerencsére nem haragtartó, tudja hogy csak idő kell hogy te is magadévá tedd az elveit. 
• az egészségügy esküdt ellensége: rengeteg története van arról, hogy hogyan menekült meg hajszál híján ő és a kis Yoda az egészségügy karmaiból. Noha az orvosok a kórházban, a nővérek, a háziorvos, a gyerekorvos, a védőnő mind-mind pancserek és igazából mindent megtettek azért, hogy nekik annyi legyen, szerencsére az univerzális büdöske-kivonat amit gyömbérrel szokott elkeverni, mindig nála van, mert na az tényleg jó valamire, szemben bármelyik gyógyszerrel. Ha csak eszedbe jut, hogy ne gyógynövény-alapú dolgot adj majd a gyereknek, máris szar anya vagy (jobb esetben csak tájékozatlan, félrevezetett szerencsétlen). Sajnos olyan elszánt, és olyan durva horrorsztorikkal szórakoztat, hogy még azokat a praktikáit is ódzkodsz kipróbálni, amik egyébként tényleg működnének. 
• akivel mindig az ellenkezője történt: a terhesség és gyermekvállalás aspektusában bármi is kerül elő, te bármilyen tanácsot is kaptál korábban másoktól, bármit is jósolnak, vagy írnak a szakkönyvek, vele mindig az ellenkezője történt, mindennek. Tényleg mindennek. Azon csodálkozol egy idő után, hogy hogy történhetett meg, hogy baba valahogy kivételesen ugyanúgy megszületett, mint mindenki másé... 
• a laza szuperanya: ő az, akit tényleg irigyelsz, akinek minden viszonylag könnyen, de azért nem irritálóan könnyen ment. Akinek voltak nehéz éjszakái, de csak azért hogy legyen egy-két vicces sztori amit elmesélhet, mert egyébként a baba végig jól aludt. Ő az, akinek az alakja kifogástalan maradt valahogy a terhesség alatt és után is, akinek valahogy sikerült magára is mindig időt szánnia, persze soha nem elhanyagolva anyai kötelességét, és persze a terhesség maga volt a csoda, minden pecben. Hogy te már 20. hete hánysz? Nahát! Ő nem is emlékszik, hogy valaha életében hányt volna...

Persze mindezeket nem gondolom komolyan. Kedves az emberektől, hogy amint megtudják / meglátják hogy terhes vagyok, átkapcsolatnak abban a másik üzemmódba, és minden tudásukkal és tapasztalatukkal segíteni szeretnének nekem, ki-ki a maga módján. 

Azt is el kell mondanom, hogy valóban sok hasznos tanácsot és információt kaptam, amik persze időnként ellentmondanak egymásnak, de hát ez az egész nagy kaland tele lesz váratlan, ismeretlen feladatokkal, úgyhogy igyekszem mindent meghallgatni, eldönteni, hogy számomra mi az ami hasznos, és azt elraktározni. 

Már alig várom, hogy megszülessen a babánk! 

Amikor terhes lettem, már tudtam az inzulinrezisztenciáról és az IGT-ről, ezért szerencsére már akkor is javában ennek megfelelően ettem, amikor még nem tudtam a babáról (ami ugye az aztán bekövetkező hányásos időszak miatt azért nem volt olyan hosszú...). A terhesség igazolásakor a nőgyógyásztól azt az instrukciót kaptam, hogy kövessem továbbra is a diabetikus étrendet, és majd a választott nőgyógyászom elmondja ha valamilyen változtatásra lesz szükség. Így is lett, azonnali hatállyal elküldött diabetológiára, meg is mondta, hogy kihez menjek. Így történt, hogy azóta is két hetente, bizonyos időszakokban hetente vagyok hivatalos reggelenként a kórházba, ahol alkalmanként többször vért vesznek tőlem és vizeletet kell leadnom. Igen, pont ugyanolyan szórakoztató, mint amilyennek hangzik. :) 

Mivel az első perctől kezdve igazolt volt a terhességi diabetes, ezért szerencsére még a 28. héten sem kell inzulin injekcióval kompenzálnom, hanem az orvosok diétára vonatkozó tanácsait betartva még mindig kordában tudom tartani a vércukorszintemet. Nagyon büszke vagyok rá, hogy csak pár alkalommal megy 7,0 fölé az étkezés utáni érték. Persze ehhez az kell, hogy mindig odafigyeljek az étkezésre, mert ha nem teszem, akkor jóval 10,0 fölött lenne az értékem (erre egy alkalommal szándékosan volt példa, amikor megijedtem, hogy nem jó a mérőm és látni akartam, hogy ha olyat eszek, amiről tudom hogy nem lesz jó utána az eredményem, akkor tényleg kicsapja-e a vércukorszintemet, vagy már lassan 2 hete mérem rosszul a cukromat és nem is tudok róla - kicsapta rendesen, úgyhogy ebből a szempontból megnyugodtam).

Az első trimeszterben az állandó rosszulléteknek és a szigorú étkezésnek hála, 10 kg-tól szabadultam meg. Most a 28. héten 6 kg-mal vagyok kevesebb, mint amikor teherbe estem, úgyhogy valószínűleg nem hívztam sokat, tekintve, hogy ebben már a baba és a tartozékok (magzatvíz, placenta, stb.) is benne vannak. Én elégedett vagyok, a nőgyógyászom is elégedett, még a védőnő is elégedett, a diabetológusom csak mérsékelten, de ő amúgy is pesszimista alkat, szóval az hogy "nem elégedett, de azért még rendben vagyunk" nála felér egy dicsérettel. :)

Természetesen nem mindenkire érvényes az, hogy diabetikus diétát kell tartania a terhesség alatt, de az biztos, hogy nem ártalmas, mert egy egészséges étrendről van szó. Számomra, és hangsúlyozom, kifejezetten a számomra a következő szénhidrát mennyiség lett előírva a szakorvos által: 35 g reggel, 20 g tízórai, 50 g ebéd, 20 g, uzsonna, 35 g vacsora, 10 g utóvacsora. 

Mi az, amit nem ehetek a terhesség alatt:

• finomított szénhidrátok (finomlisztből készült ételek, kenyér, zsömle, péksütemény, stb.)
• cukor (bármilyen formában)
• burgonya (úgy általánosságban hanyagoljam)
• ízresített tejtermékek (gyümölcsjoghurtok, stb.)
• bizonyos gyümölcsök (kerülnöm kell a banánt, a szőlőt például és egyéb magas cukortartalmú gyümölcs)
• rizs (kivéve a barna rizs, de az sem a végtelenségig)
• túl sok zsíros hút
• édességek, zsíros és nehéz ételek, és kerülnöm kell a feldolgozott élelmiszereket is
• még az asztalt gyümölcsök sem jöhetnek szóba mint édesség

Az alapelvek, amiket kaptam az egészséges étkezéshez, hogy fogyasszak zöldségeket, sovány húsokat, olyan gyümölcsöket amikben kevés a szénhidrát, hüvelyesek közül azokat amik kevésbé puffasztják fel az embert, alacsony zsírtartalmú natúr tejtermékeket, és mértékkel teljeskiőrlésű gabonát is. Ez így elég megegngedőnek hangzik elsőre, csak amikor az ember hozzá van szokva, hogy mindenben van egy jó adagnyi nátrium-glutamát, akkor nem olyan könnyű átállni. Meg persze vegyük hozzá azokat a tiltólistás dogokat is, amiket csak úgy simán a terhesség miatt nem ehetek...

Ameddig erős rosszulléteim voltak, addig nem is volt különösebb baj, de miután már jobban lettem, megértettem miért mondta a diabetológus, hogy örüljek a hányásnak, és a hányinger a barátom ebben a helyzetben. Amióta csak néha jelentkezik (mert nem szűnt meg teljesen sajnos), azóta tényleg nagyobb önmegtartóztatást igényel a diéta. Bár ha őszinte akarok lenni, szerencsére nem érzem azt amiről más terhes nők számolnak be (vagy az apukák), hogy pl. egy hétig csak a mekis burger ment napi 3x, vagy hogy dobozszámra tűnt el a fagyi és hasonlók. Persze nem a legjobb azt hallgatni, ahogy más kismamák arról számolnak be, hogy milyen mennyiségű kaját vesznek magukhoz és miket, de azt el kell ismernem, hogy nem éhezem, és hogy alapvetően hálás lehetek azért, hogy emiatt a helyzet miatt nagyon oda kell figyelnem az egészséges étkezésre, hiszen ez a babámnak is jót tesz.

Ma már nem állja meg a helyét a mondás, hogy ilyenkor kettő helyett kell enni, a maga klasszikus értelmében. Talán amikor nem volt ennyi lehetőségünk bármelyik évszakban és szinte bármelyik boltban a megfelelő minőségű ételeket választani, akkor nem véletlenül mondogatták ezt. Kivételes helyzetben vagyok, hogy olyan országban élek, ahol jelenleg nincs háború, ahol jelenleg a gazdaság is hasonlít azért a nyugati országokéra és hogy olyan körülmények között élünk a férjemmel, hogy van lehetőségünk a kiegyensúlyozott, változatos, egészséges táplálkozás szerint élni.  Aki hozzám hasonló helyzetben van, annak nem kell kettő helyett enni. Inkább azt mondanám ehelyett, hogy aki csak teheti válassza az egészséges, minőségi étkezést ez alatt a 9 hónap alatt, mert ezzel alapozza meg egy kis élet induló esélyeit! 

Ahogy korábban írtam, az egyik testvére az őszi félévet Erasmussal külföldön töltötte, nem is akárhol, hanem Finnországban. Engem mindig nagyon vonzott a skandináv terület, ezért amikor kiderült hogy megpályázza az ösztöndjat, elkezdtünk beszélni róla, hogy meg kellene látogatni. Amíg meg nem kapta a pozitív visszajelzést, nem is gondoltam bele komolyan, de utána nagyon bezsongtam. Mert nem csak Helsinkiről van, sőt, egyáltalán nem Helsinkiről! Az úticél Rovaniemi, Finnország északi része, Lappföld főváros, ahol az IGAZI Télapó lakik!!! Aki ismer, az tudja, hogy innentől nem lehet kérdés: komolyan át kell gondolni a lehetőségeinket!

Végül arra jutottunk, hogy bár sajnos elég drága az utazás is és a szállás is ahhoz képest amit a kedvelt európai városokkal kapcsolatban tapasztaltunk, de annyi azért beleférne hogy egyikünk kimenjen. A szüleim is erre jutottak tőlünk függetlenül, így alakult, hogy anyukám és én megvettük a repülőjegyet és lefoglaltuk a szállást. Mi akkor már tudtuk hogy terhes vagyok, de optimisták voltunk az utazással kapcsolatban, mivel:

• a repülőút nem hosszú, és bár át kell szállni Helsinkiben, sok idő van arra, hogy mozogjunk, így a trombózis-veszély, amit sok oldal hangoztatott, elég jól kezelhető lett
• nem a klasszikus fapados légitársasággal utazunk, hanem a FinnAir-rel, ami minden ismerősöm szerint nagyon jó a terhesség-utazás mátrixot tekintve :)
• a 15. hétre, vagyis már a második trimeszterre esik az utazás, ami a legbiztonságosabb időszak ebből a szempontból
• ha csak nincs valami extra a méhlepény helyzetével, akkor nem jelent problémát az utazás, annak pedig elég kicsi az esélye, de az utazásig még volt időnk ezt többször ellenőrizni

Úgy voltunk vele, hogy legrosszabb esetben majd valahogy elintézzük, hogy apukám vagy a másik tervérem menjen helyettem, de bíztunk benne, hogy nem lesz akadály. Nem mondom, hogy nem aggódtam, de az orvosom minden alkalommal megerősítette, hogy a feltételek optimálisak az utazáshoz és nem lesz semmi baj, így nekivágtunk az útnak. 

Rovaniemi felejthetelen élmény marad, annak ellenére, hogy nem voltam olyan aktív, mint normál esetben. Szerencsére anyukám ebből a szempontból nagyon figyelmes társaságnak bizonyult, a tesómnak pedig az volt a lényeg, hogy végre ott vagyunk, és nem bánta, hogy azért pár kilométerrel kevesebbet tettünk meg. A terhesség ellenére szerencsére minden fontos látnivalót megnéztünk együtt, a Mikulásfalut, ahol találkoztunk az igazi Télapóval, a híres hidat, ami tényleg nagyon szép (nem csoda hogy az öngyilkosok is ezt választják), az Arktikum múzeumot, az technológiai múzeumot (ami leginkább az erdészetről szólt), a fatemplomokat, és sokat sétáltunk a városban. A tesóm minden este velünk tudott aludni az apartmanban, úgyhogy igazán jól sikerült az a hét. 

Az egyetlen amivel komolyabb gondjaim akadtak, az a repülés volt. Egyébként sem szeretek repülni, rosszul vagyok felszálláskor, a levegőben és leszálláskor is, félek is kicsit, ez van. Mindenki csodálkozik, amikor ezt bevallom, mert nem divat elismerni ebben a nagyon kozmopolita világban, ha valaki nem szeret repülni, de sokan vannak így, egy kis bátorításra azért ki szokott derülni, hogy nem vagyok egyedül. :)

Ez alkalommal még szörnyűbb volt, mivel az állandó hányinger támogatást kapott a repülőtől, így megszenvedtem az utazásnak ezt a részét. Oda- és visszafelé is sikerült hánynom, nem is egyszer. A visszaút különösen rosszul esett, kellett utána majdnem két nap mire regenerálódtam. Erre tényleg nem számítottam.

Minden repülési nehézség ellenére azt gondolom, hogy nagyon jó döntés volt meglátogatni a testvéremet, mert nélküle valószínűleg soha nem választottuk volna ezt helyet. A Télapó, a karácsony-világ, Moomin (ki ismeri? én megdöbbentem hogy nem osztozik senki a lelkesedésemben a Moomin bögrém láttán...), gyönyörű havas táj, a hatalmas folyók, tényleg mind-mind megérte. Nagyon sajnálom, hogy nem láttuk a sarki fényt, ez az egy ami kimaradt, de talán nem is baj. Legalább van miért visszamenni. Mondjuk Helsinkiből megy vonat is oda... meggondolandó... :)

Néhány tanács a várandósság alatti utazáshoz, amit szigorúan a saját tapasztalataim alapján osztok meg, nem tekinthető irányadónak semmilyen szempontból:

• jó ha van nálad víz, mert életet menthet. A reptéren a kapun áthaladva már lehet venni, ha csak egy 3 dl-es üveg is, de tényleg jól tud esni.
• a hányinger ellen nekem a B6 vitamint javasolták szakemberek. Ugyan nekem nem igazán segített, de akinek nem olyan erősek a tünetei, annak jó szolgálatot tehet.
• réteges öltözködés. A járműveken és a várakozási időben nagyon különböző hőfokokkal találkozunk, és ez nem függ attól, hogy milyen éghajlatú helyre utazunk. A megfázás alattomos, főleg a terhesség alatt, mert nem vesz be csak úgy bármit az ember
• figyelj a megfelelő minőségű ételre. Ezt amúgy is elmondanám mindenkinek, de várandósan még fontosabb a jó minőségű és megbízható étel, hogy elkerüljük a gyomorrontást, ételmérgezést.
• ha nem bírod a csapvizet úgy általában, vagy nem a legjobb környékre utaztál, ne igyál a helyi csapvízből. Tudom hogy a műanyag mennyi idő alatt bomlik le, de nem az utazás alatt elfogyasztott palackos víztől pusztul a Föld, hanem attól amit otthon csinálsz az idő többi részében.
• ne erőltesd túl magad. Ha terhesen utazol, meg kell barátkoznod a gondolattal, hogy a nyaralás nem lesz ugyanolyan mint egyébként. Ez nem tragédia, de ha te annak érzed, akkor inkább várj vele. 
• óvatosan a wellness hotelekkel. A meleg vízben sok a fertőzés, ezt viszont többen is elmondták nekem. Meg hogy a meleg vízben ázás sem tesz jót. Ezzel nem volt közvetlen tapasztalatom, pontosan amiatt mert ennyien mondták. :)
• messzi és/vagy hosszú utazás előtt kérd ki az orvos véleményét. A lelkednek mindenképpen jót tesz, és vannak akik valóban nem utazhatnak, ha véletlenül te is ebben a kisebbségbe tartozol, azt mindenképpen tudnod kell!
• ha az alapvető dolgokra odafigyelsz, akkor minden rendben lesz! Érezd jól magad! :)

Amellett, hogy hogyan jelentem be a terhességemet, rögtön jött az egyéb járulékos kérdés, mint hogy kinek és mikor? Mert az ember nem egyszerre szokta bejelenteni a különböző szerepeiben. 

Én a terhességgel kapcsolatban magamhoz képest szokatlanulbabonás lettem, valószínűleg amiatt, hogy pont amikor arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nem kell elkenődni ha nem fog gyorsan sikerülni, hirtelen baromi gyorsan sikerült. Micsoda váratlan fordulat... :) Ennek köszönhetően arra jutottam, hogy a férjemen kívül nem mondom el senkinek. Aztán persze ez nem teljesen így sikerült, de maradjunk annyiban, hogy nagyon kevesen tudták az első 12 hétben hogy mi a helyzet. A férjemen kívül két közeli barátnőm és két kollégám tudta csak, ők is csak a 6. hét után. Jobb a biztonság, valaki azért tudjon róla. Itt nyilván nem nem volt nagy bejelentés, csak úgy megmondtam és kész.

CSALÁD

A szüleim és az anyósomék a 12. hét letelte után tudták meg. Pont akkor volt a születésnapom, így ennek apropóján elmentünk egy étterembe. Ott mondtuk el nekik, mind a négyen kaptak egy-egy ajándékot, amiben nagymamás és nagypapás bögrék. Kellett egy perc mire leesett nekik, aztán viszont volt nagy öröm. Anyukám természetesen sírt. A férjem pedig a mai napig emlegeti, hogy nem fair, hogy csak nekem gratulált mindenki, pedig ő is részt vett a dologban. A nagyszülők még nem mondhatták el senkinek ezután, mert másoknak is személyesen szerettük volna elmondani.

Szintén a szülteésnapom apropóján összejött a tágabb család, így nekik is bejelentettük a 13. héten, két részletben. De egyelőre  ezután is még mindenkinek titokban kellett tartania, mert az egyik testvérem nem volt ott a születésnapon, mert éppen Erasmuson volt Finnországban. Szerencsére a 15. héten mentünk anyukámmal meglátogatni, úgyhogy neki is személyesen tudtam elmondani.

Igazság szerint, noha minden alkalommal más volt ahogy elmondtuk, egy dolog közös volt: sikítozás, ölelkezés, örömködés, és valaki mindeig sírt is. :) Tényleg nagyon különleges érzés, hogy ennyien várják a mi kis babánkat. Nagyon meghatódtam, hogy a másik testvérem, aki az USA-ba készül egy évre au pair-nek, rögtön elkezdte megszervezni, hogy egy hónappal később menjen ki, mert mindenképpen szeretne itthon lenni a szülésnél. 

MUNKAHELY:

A munkahelyemen csak ennél is később, a 17. héten mondtam el. Nem tudom miért vártam idáig, de valahogy nem éreztem azt a 12. hétnél, amit sokan, hogy azonnal el kell mondanom mindenkinek. Nem tudom miért, nem tudom megmagyarázni, de így éreztem jónak, hogy még várok.

A főnököm nagyon örült neki, és a kollégáim is, amelett, hogy nem számítottak rá (tudtak az inzulin rezisztenciáról és az IGT-ről is, emiatt mindenki elkönyvelte, hogy noga tudják, hogy szeretnénk már babát, de valószínűleg el kell napolni ezt a kérdést). Tény, hogy nem szerencsés időszakban jövök el, mert jelenleg több kiemelkedően nagy projektben is benne vagyunk, és nem csak az én helyemre érkezett új ember, hanem egy kolléganőm is más területre evezett a vállalaton belül, így őt is pótolni kellett éppen. Végül szerencsére meglett időben mindkét pozícióra az új csapattag, de azért folyamatosan kapom a visszajelzéseket, hogy bár nagyon örülnek a babának, de annak nagyon nem, hogy egy időre nélkülözniük kell. Nem mondom, ezt is nagyon pozitív hallani, annak ellenére hogy teljesen biztos hogy minden további nélkül át fognak állni az új rendszerre. :)

Jelenleg egy szakmailag nagyon jó időszakba kerültem, pont a terhességemnek köszönhetően. Azokat a feladatokat vették le rólam, amiket már nem szerettem annyira csinálni, nem volt kihívás, és azokban a projektekben kell teljes mértékben részt vennem, amikben amúgy is nagyon szerettem volna. Szóval ebből a szempontból a lehető legjobban alakult ez is. 

Összességében elmondhatom, hogy a környezetemben mindenki nagyon örült, támogatott, így engem egyelőre elkerültek azok az igazán negatív behatások, amikről sajnos sok kismama be tudna számolni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat ebben is. 

Vannak, akik a terhesség megállapítása után azonnal kiíratják magukat a nőgyógyásszal, hogy többet ne is kelljen a munkahelyük felé nézni, mint kiderült nem is kevesen. Ezt nem ítélkezésként írom, csak nekem meglepő volt, hogy a terhességet megállapító nőgyógyász azonnal azt kérdezte, hogy akarok-e még dolgozni egyáltalán a szülésig? Erre hirtelen csak annyit tudtam válaszolni, hogy nem dolgozom veszélyes környezetben (bizonyos munkakörnél azonnal be kell szüntetni a munkát terhesség esetén, pl. egyes gyártási tevékenységek esetén, vagy túl hangos munkakörnyezet, stb. - ezt mint HR-es mondom, nem mint egészségügyileg hozzáértő :) ). De a nőgyógyász csak kötötte az ebet a karóhoz, hogy de a háziorvos nem fog kiírni ha ő nem javasolja, szóval gondoljam meg, mert a nők fele akik megfordulnak nála, rögtön kiíratják magukat. Nekem az első gondolatom az volt, hogy mivel az első babát várom, az rendben hogy el tudom magam foglalni otthon különböző dolgokkal, de teljes 9 hónapig azért nem hiszem... mi a fenét csináljak otthon ennyi ideig? Oké, végig gondoltam, köszönöm nem, menni fog ez. 

Tulajdonképpen ment is (így a 27. hét távlatából mondom ezt, amikor még mindig dolgozom), csak nem volt annyira sétagalopp mint ahogy azt elképzeltem. Több dologgal sem számoltam előre: hogy ennyire szarul fogom viselni az első trimesztert (és még utána is egy kicsit), és hogy erre az időszakra mennyi rendezvény megjelenésünk esik, aminek mind az előkészítése, mind a lebonyolítása plusz energia befektetés, és pont ez volt az, amiből kevéssé álltam jól. Mint fentebb írtam, HR-es vagyok (egy nagyobb vállalatnál), ráadásul a várható rendezvények egy részét korábban én koordináltam, így számítanom kellett arra, hogy ez most is így lesz. Elmondani viszont nem akartam a terhességet. Nem vagyok babonás általánosságban, de a terhesség valamiért teljesen más. :)

Szóval várható volt egy fesztiválos megjelenés (SZIN, ami legalább egy családiasabb fesztivál, noha 42 fokban már kb. tényleg mindegy) és két állásbörze (HVG és BME), amik így leírva nem tűnnek nagy kalandnak, de sok felkészülést, tervezést, szervezést, idegeskedést, majd a helyszínen fizikai teherbírást igényelt. Szerencsére néhány kis életmentő apróság beiktatásával túl lehetett élni ezeket a feladatokat, de a kollégáim például csak utólag értették meg, hogy a korábbi évekkel ellentétben miért ragaszkodtam a standunk megtervezésénél ahhoz, hogy legyen egy bárszék és asztal rész mindenképpen (amúgy azért, mert így kellő magasságban tudtam ülve beszélni az emberekkel ahhoz, hogy ha velem szemben állnak, akkor is szemmagasságban legyünk egymással, nekem viszont ne kelljen mind a 10 órát végig állnom).

Ezen kívül sem mindig volt egyszerű a napi munka, nagy erőfeszítésbe telt, hogy se a kollégáim ne vegyék észre a terhességel járó tüneteket, se mondjuk a pályázók, akikkel egy interjún találkozom, hogy nekem most bizony eléggé hányingerem van. Nagy körültekintést igényelt, hogy úgy szervezzem a napjaimat, hogy ne legyen túl megerőltető, de azért ne is legyen látványos mások számára. 

Mivel szeretem a munkámat, ezért mindent megtettem az ésszerűség határain belül, hogy végig tudjam csinálni úgy ahogy elterveztem (azért voltak pontok ahol könnyítettem a helyzetemen), és azt hiszem ha újra kezdeném, akkor megint ezt az utat választanám, annak ellenére, hogy tényleg nem volt egyszerű ez az időszak. Sőt, talán még annak ellenére is, hogy rájöttem, hogy rengeteg dolgot tudtam volna csinálni itthon, ami a munka miatt nem, vagy csak később sikerült (pl. kipakolni a gyerekszobából a költözés után bent maradt dobozokat, és hé, tényleg nincs egy nyavalyás kismama torna sem munkaidőn kívül??? És a tök jó szülővé válással kapcsolatos programok is a nap közepén vannak, szóval basszus tényleg csomóan nem folytatják a munkájukat, lehet nekem is legközelebb jobban végig kell gondolnom...).

Hogy meddig tervezek még dolgozni? Korábban úgy gondoltam, ameddig csak tudok (mert tényleg szeretem amit csinálok). Most úgy gondolom, hogy a betöltött 31. hetet fogom megcélozni, amit egy újabb lélektani határ a terhességben, utána már csak a babára szeretnék majd készülni.

Az első amire rájöttem a terhességgel kapcsolatban, hogy valami elképesztően skizofrén állapot tud lenni. Én ezt a folyamatos hányinger miatt tapasztaltam meg először. Amikor hányingerem volt azt kívántam bár ne lenne, amikor meg véletlenül elmúlt valamilyen csoda folytán, akkor azonnal azon kezdtem parázni, hogy miért nincs most éppen hányingerem? Valami baj van? Ugye nincs semmi baj? Szerencsére nem volt semmi baj. :)

Onnantól kezdve viszont, hogy a terhesség már abszolút bizonyított és hivatalos volt és a földkerekség minden második orvosa személyesen is elismerte, máris megtaláltam a következő parát, amivel kitölthetem a szabadidőmet. Mégpedig, hogy kinél fogok szülni? Mivel nem akartam még senkinek elmondani a terhességemet, csak 1-2 nagyon közeli barátom tudta, de egyikük sem szült még, úgyhogy írtam pár olyan, távolabbi ismerősömnek, akikről tudtam, hogy a közelmúltban szültek. Mindketten ajánlottak orvost, de sajnos mindketten olyan intézményben vállalnak csak szülés levezetést, ami nekem nem volt szimpatikus. A férjemmel úgy gondoltuk, hogy magánkórházban fogok szülni, erre készültünk is anyagilag, de amikor eljött az idő a választásra, ezek az intézmények nem voltak szimpatikusak. Főként a magas rizikójú terhességekhez való hozzáállásuk miatt (én annak számítok, de erről majd később). Kicsit elkeseredtem.

Végül az orvos barátnőmmel vettük számba azokat az opciókat, amik fontosak lehetnek. Számomra ezek az alábbiak lettek végül:

• legyen megfelelő híre az intézménynek, már úgy a múltja tekintetében
• ne riadjanak vissza a nehéz esetektől, legyen tapasztalatuk az ilyenekben
• a biztonság kedvéért nem árt ha van a közelben PIC (jobb félni, mint megijedni)
• nem baj az sem, ha nem totál lepukkant a környezet

Ezeknek a fényében megbeszéltük, hogy a SOTE II. elég jó hely lenne szülni, elvégre mégis csak az egyetemi kórházról van szó, és tudom, hogy ez manapság nem a divatos irányzat, de engem igenis az nyugtat meg, ha van körülöttem egy rakás gép meg orvos hátha a helyzet úgy hozza. Igen, bevallom, én nem vagyok az a típus, aki csak és kizárólag a természetes szülést tartja megfelelőnek. Bár ez manapság ahogy észrevettem, felér egy komplett coming outtal.

Szóval én pont a másik irányból kezdtem el a keresést, megtaláltam az intézményt, ami szimpatikus nekem, és az ott dolgozó orvosok közül kerestem olyat, aki szimpatikus. Erre is megvolt a taktikám. Felmentem egy rakás fórumra, az ember az interneten elvégre mindenki sokkal bátrabban nyitja ki a száját. Persze ez nem mindig jó, de elég sok posztot elolvastam, ezért azt gondolom, hogy sikerült egy viszonylag reális képet kapnom. Úgyhogy választottam egy szimpatikus orvost. Az már csak hab volt a tortán, hogy mint ezek után kiderült, ő kifejezetten a magas rizikójú terhességekre specializálódott. 

Az első találkozó alapján nem csalódtam, a doki kedves volt, meghallgatta a paráimat, nyugodtam és teljeskörűen válaszolt. Rögtön adott is egy nevet, egy nagyon jó diabetológust, akihez azonnali hatállyal elküldött, mert a terhesség előtt mért inzulin éscukor értékeim alapján folyamatos diabetológia megfigyelést írt elő, és felkészített arra, hogy minden bizonnyal terhességi cukorbeteg leszek, csak kérdés, hogy mikor jön ki. Úgyhogy jobb ha már most úgy kezelünk, mintha az lennék. Étkezés előtt és után vércukormérés és a szénhidrát diéta, amit a diabetológus be fog állítani, de addig is a sztenderdet tartsam, valószínűleg amúgy is azzal kezdenénk. Ebben nem tévedett. Mindenesetre a lelkemre kötötte, hogy ezt nagyon komolyan kell vennem, mert egyáltalán nem játék. Azóta még komolyabban veszem.

Nagyon szimpatikus volt. Úgyhogy maradtam. Remélem a szülésnél is minden rendben lesz majd.

Mindenesetre egy para kipipálva. Egy elég nagy para.