Egy szerintem nagyon fontos témát szeretnék feszegetni ebben a bejegyzésben. Hogy mi történik akkor, amikor apa elindul dolgozni és becsukja maga mögött az ajtót. Akkor az anya egyedül marad a babával. 

A társadalom nem tartja elfogadhatónak, ha nem vagy elégedett azzal, hogy otthon vagy a babáddal, hiszen te akartad, ne nyavajogj hogy megkaptad. De ez nem egyszerű nyavajgás. Sokan ki sem mondják, hogy így éreznek, mert szégyellik. De beszélni kell arról, hogy a korábban független, dolgozó nő hirtelen egy teljesen más világban találja magát. Egy olyan világban, ahol a nap nagy részében egyedül van a babával, aki irtó cuki, csodálatos és imádnivaló, de nem válaszol a kérdésekre, nem tudja elmondani mi a baj és az első gyerekesek még gyakorlatlannak és bénának is érzik magukat emellett. Az addig megszokott a feje tetejére áll, ami korábban játszva ment, az most lehetetlennek tűnik (szerintem soha nem lesz már olyan rend a lakásban mint Patrik születése előtt , de ez van, meg kell szokni :D), és már nem lehet csak úgy leugrani sem a sarki boltba ha elfogy valami, mert az indulás még nyáron is legalább negyed óra készülődés, pedig nem is kell a dedre rávarázsolni a pufi kezeslábast...

És ilyenkor előfordulhat, hogy az anya teljesen egyedül érzi magát. Figyelni kell erre az állapotra, mert veszélyeket rejthet magában. Ne engedj az egyedüllétnek ha nem érzed benne jól magad!

Van aki az online térbe menekük (én is csatlakoztam egy Facebook csoporthoz ahol kifejezetten abban a hónapban született babák anyulái vannak), de ezzel azért óvatosan kell bánni, mert másnak a rovására mehet a neten töltött idő. Nekem is volt egy rövid időszak, amikor nagyon elszaladt velem a ló, pusztán azért, mert lehetett beszélgetni. És tényleg nagy a csábítás, mert a való életben ebben az új helyzetben nagyon nehéz új barátokra szert tenni. Mert szükség van új barátokra, ha csak nem vagy annyira szerencsés hogy a barátaid hasonló életszakaszban járnak mint te. Én nem vagyok ilyen szerencsés. A barátaim még nem tartanak a gyerekvállalás közelében, így felkészültem rá lelkileg, hogy valószínűleg el fognak tűnni egy időre, hiszen én már nem leszek olyan mobilis és érdekes társaság mint korábban. 3 hónap távlatában azt mondhatom, igazam lett, még az online kapcsolattartás sem olyan irányomban mint előtte volt. Nem panaszkodom, még mielőtt bárki rám sütné, és nem is neheztelek. Ez az élet rendje, hogy most egy időre nem egy irányba megyünk, de nagyon bízom benne, hogy majd újra egymásra találunk ha én megint mobilisabb leszek, vagy ha ők is felveszik az én cipőmet.

Szóval fontos beszélnünk arról, hogy a baba születése után az anyák nagy része egyedül marad egy nagyon sebezhető és bizonytalan időszakban. Nem szégyen felvállalni, hogy egyedül érzed magad ebben a helyzetben. Hogy bizonytalan vagy. Hogy bűntudatod is van néha, mert nem vagy maradéktalanul elégedett azzal, hogy te és a babád otthon vagytok együtt. Ezek mind rendben vannak. Ez természetes. És az is, ha tenni szeretnél ellene.

Az online téren kívül fontos a személyes társaság. Én a következőket tervezem, hogy kialakuljon egy új menetrend, egy új társaság, egy új "természetes állapot" az életünkben, aminek Patriknak és nekem is jó:

• babaúszás: ugyan Patrik 3 hónaposan még kicsi a babaúszáshoz, de 1-2 hónap múlva mindenképpen szeretném elvinni. Közeli programot szeretnék választani, hátha összebarátkozunk valakivel.
• játszóház: nálunk az önkormányzat működtet egy nagyon jó játszóházat, ami így szerencsénkre teljesen ingyenes. Itt van beszélgetős csoport kisgyermekes szülőknek, babamasszázs tanfolyam és egyéb programok, de csak úgy is be lehet menni játszani a kicsivel. Elsőként valamilyen szervezett programra szeretném elvinni Patrikot, utána meglátjuk.
• online szerzett valós barátok: érdemes helyi csoportokba belépni a neten, én például már voltam így sétálni egy másik anyukával, aki nagyon szimpatikus volt, meg is beszéltük, hogy máskor is el fogunk menni
• baba-mama programok: sok ilyen lehetőség van, baba masszázs, baba jóga, baba torna, akikkel itt beszélget az ember, azok biztosan hasonló élethelyzetben vannak, lesz közös pont
• ringató: ez ahogy több helyen olvastam, inkább 6 hónapos kortól köti le a piciket, de nagyon jó program, ezért is emelem ki külön. Nagyban hozzájárul a kötődéshez, közös játék a kicsivel, mindenképpen érdemes ilyenre ellátogatni.
• helyi közösségi ház / könyvtár: biztosan időről-időre szerveznek olyan programokata, ami kisgyerekes szülőknek való, akár csak egy babaruha börze, de mégis program és kimozdulás a négy fal közül
• gyerekprogramok: ha már kicsit nagyobb lesz a baba, nem sokkal, csak pár hónappal, akkor rögtön kinyílik majd a világ a gyerekprogramoknak köszönhetően. Ha hasonló családokkal ismerkednél, akkor ebből is keress a lakóhelyedhez közeli programot is.

A fentiek csak ötletek, amiket eddig gyűjtöttem. Biztosan ezer más van, ami kimozdíthat a lakásból. Nehéz és félelmetes, tudom, lehet hogy nem is vagy jó a barátkozásban. De akkor is indulj neki, mert ez az időszak nagyon fontos az életetekben. A családotok megváltozott a baba érkezésével. Neki ez a legfontosabb időszak, és akkor lesz igazán boldog, ha te is az vagy. Nem szégyen, ha vágysz a társaságra, ettől nem vagy rossza anya! Mások is így vannak ezzel. Keressük meg egymást! :)

Patrik már bejáratott kis páciens, több rendelőt ismer, mint más 3 éves korára. Ennek az az oka, hogy mint akorábbi posztban említettem, a kerületi orvosi ellátás enyhén szólva is hadilábon áll az időpontokkal. Mivel a 6 hetes csecsemőultrahang vizsgálatra csak Patrik 4 hónapos korára kaptunk időpontot, így arra jutottam, hogy magánrendelést keresek. 

A magánrendelésekkel jó a tapasztalatunk, persze ha már fizet egy rakás pénzt érte az ember, akkor legyen is jó az a tapasztalat. Először a fent említett ultrahang vizsgálaton voltunk, az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központban. 20 perc alatt megnéztek mindent, Patrik az idő nagy részében jól tűrte, a maradékban pedig az egész ház hallott, hogy nem tűri jól. :) Persze ahogy kiértünk a folyosóra már csak nézelődött, így apukám kérdése teljesen jogos volt a váróban, hogy mi is hallottuk-e, hogy egy baba úgy visított valahol mint a választási malac? Nos igen... mi is nagyon jól hallottuk. :) Van egy eltérés az egyik vese értékében Patriknak, de megnyugtattak, hogy ez nagyon minimális, biztos ami biztos fél éves korában nézessek rá újra, de addig semmiképpen ne aggódjak miatta folyamatosan, mert valószínűleg neki egyszerűen ekkora és kész.

A következő egy sebészeti magánrendelés volt a Svábhegyi Gyermekgyógyintézetben, amit kedvenc Doktornőnknek köszönhettünk. Patriknak ugyanis köldöksérve van. Ez még nem akkora tragédia eddig. Doktornőnk azonnal fogta és leragasztotta. Nekem kicsit furcsa volt, mert azt olvastam, hogy már nem ragasztunk, de mindegy. Viszont utána mind az orvos barátnőm, mind a védőnőnk megerősítette, hogy már nem ragasztunk, felesleges. (Egyébként a védőnőnknek százszor jobban hiszek sajnos mint az orvosunknak, mert ő tényleg elhivatott és lelkiismeretes, benne jobban bízom.) A következő ragasztócserénél Doktornő nagy svunggal letépte a ragasztószalagot (sebes is lett a kis bőre több helyen, majdnem egy hétbe telt mire elmúlt) és minden fertőtlenítés vagy egyéb nélkül újabbat nyomott a helyére, de durvábban mint az előző alkalommal (az én soha nem bukó kisfiam innentől minden étkezés utáni kakinál bukott amíg le nem szedtem azt a szart, onnantól megint soha... érdekes...). Gondoltam, eljött az én időm, felvetem hogy mi lenne ha nem ragasztanánk. Mivel már tudtam, hogy óvatosan kell vele bánni, csak annyit kérdeztem, hogy nincs-e más kezelési lehetőség a ragasztáson kívül, mert a védőnőnk említette, hogy van a körzetében olyan kisbaba, aki köldöksérves, de nem ragasztja az orvos. Gondoltam jobban hangzik ha egy hivatalos személyre hivatkozom, és a védőnőnk tényleg mondta, hogy senki másnak nem ragasztják akit ő gondoz és már nem is szokták, szóval még finomítottam is rajta. Sajnos ezzel jól elszámoltam magam.  Doktornőnk szépen elmagyarázta nekem, hogy ő az elmúlt 40 évben nem látott olyan köldöksérvet, ami ragasztás nélkül meggyógyult volna, mert anélkül csak egyre nagyobb lesz és majd jól kidurran (sic!) és amúgy meg halálos is. Majd pedig felhívta a védőnőnket és jól lehordta, és fenyegeztőzött, hogy a főnökét is felhívja. Ezek után már egyáltalán nem bíztam benne, elvittem a magánrendelésre. A sérv nagy, de nem veszélyes. A köldöksérv specialista jó tanácsa: két dolgot ne engedjek, 3 éves kora előtt megműteni és véletlenül se ragasszák le. 6 hónapos korában ránéz újra a biztoság kedvéért, de ne aggódjak addig se, csak minden pelenkázásnál ellenőrizzem, hogy átjárható a sérvkapu.

Szóval nehezen tudom azt mondani, hogy oké, kérdezzük meg a Doktornőt, majd ő megmondja a tutit. 

Jelenleg járunk vissza lelkesen a havi bemutatásra, oltásra, és mindig előkészítem magamnak a ragasztószalagot már előző este, hogy el ne felejtsem leragasztani a köldökét Patriknak ha megyünk a Doktornőhöz. Szembeszállhatnék vele, megmondhatnám, hogy már 15 éve azt tanítják mindenkinek, hogy NE ragaszd le a köldökét, hogy haladjunk már a korral és ne riogassuk az anyukákat kidurranó köldökökkel és hasonló baromságokkal, meg is tenném, ha rólam lenne szó és nem a gyerekről. Így viszont gondosan leragasztom indulás előtt, kedves vagyok és türelmes, megválogatom a szavaimat, próbálok okosan kommunikálni. És közben jár az agyam.

Vajon hány ilyen lesz még életünk során, hogy ki kell bekkelni valahogy, csak ne érje hátrányos megkülönböztetés? Most már életünk végéig csak drága magánrendelésekre fogunk járni? Jobban tennén ha inkább a sarkamra állnék? De hát itt egészségről és betegségről van szó, az pedig nem játék. Mi lenne a helyes hozzáállás? Mi visz előbbre? Mi a jobb a gyereknek? Mi a jobb mindenkinek?

Addig is, amíg találok egy másik gyerekorvost akinek még nincs tele a praxisa, a fenti kérdésekre tényleg érdekelne a válasz. :) 

Szerintem a gyerek-kérdéskör legsarkallatosabb pontja mindig is az egészség volt. Egy újdonsült anyuka mi másért aggódna úgy igazán ha nem amiatt hogy a dedet megtámadja valami ismeretlen eredetű veszélyes betegég. Ez egyrészt reális félelem, hiszen sajnos vannak ilyen esetek, sokkal több mint amennyi elfogadható lenne számomra (ami amúgy a nulla lenne), de ez azt is eredményezi, hogy akinek nincs gyakorlata, az rohan az orvoshoz azonnal a babával. Hiszen az orvos megbízható, széleskörű tudással rendelkezik, kedves, empatikus, bátran elmondhatod neki a gondot, valamilyen jó tanáccsal, szükség esetén gyógyszerrel segíteni fog. Nem ad végtelen teret az értelmetlen nyavajgásnak és pánikolásnak, de mivel bízol a tudásában, elfogadod ha azt mondja, hogy ez nem is olyan nagy ügy. Aztán pedig boldogan mész haza és tudod, hogy a gyermeked egészsége jó kezekben van. 

De mi van akkor, ha a te orvosod nem ilyen?

Mert a miénk bizony nem ilyen. Budapest egyik olyan kerületében lakunk, ahol híres a gyermekorvos hiány, ill. hogy olyan orvosok dolgoznak jobb híján, akiknek már régen nyugdíjban lenne a helyük, de mivel nincs más, ezért futószalagon látják el a gyerekeket, csípőből a 40-50 évvel ezelőtti gyakorlatnak megfelelően. Te meg mint szülő ne tegyél fel hülye kérdéseket, hogy ezt miért kell így, mert lesz ott ne mulass... Figyelmeztettek több fórumon, hogy ritka rosszul jártunk, de nem vettem igazán komolyan. Elvégre láttam én már orvost, pont eleget. :)

Számomra meglepő tapasztalat volt, hogy nem szimpatizálok a gyerekorvosunkkal és nem bízom abban amit mond, mert én orvos és gyógyszerészcsalád elfajzott hr-es leszármazottja vagyok, így alapvetően hiszek a nyugati orvostudományban (nyugi, a gyógynövényekben is, mert azoknak van bizonyított hatása, de a homeopátia messze kerüljön el), eddig minden orvossal szót értettem, soha nem volt probléma. De a mi gyerekorvosunkkal ez nem így alakult. Első találkozáskor, ami a kötelező bemutatás születés után, az egy hetes Patrikkal 45 percet várattak a sok beteg gyerek között, mert valaki elment kávézni, és elvitte az egészséges váró kulccsát. Nincs mit tenni, várjunk a betegek között. Ja, hogy egy hetes és nem beteg? Hát akkor ez pech. (WTF????)

Itt dőlt el az is, hogy orvoshoz innentől egyedül fogok járni, mert a férjem érthető módon ezen eléggé kiborult, úgyhogy Doktornő javasolta, hogy nyugodtan nézzünk más orvos után, szabad orvosválasztás van. Szívesen megmondtam volna neki, hogy ne féljen, ez a terv, csak mivel két kiszemelt orvos sem vette át Patrikot (jó orvosok, tele a praxis, nincs körzeten kívüli felvétel), ezért Isten tudja mikorra fog ez sikerülni... ezért inkább nem mondtam semmit. Első a gyerek, őt szeresse, lássa el rendesen. Ő az első orvos, akivel az első pillanattól azt éreztem, hogy mosolyog, de leszarja a problémát, és nagyon kell igyekeznem hogy szeressen minket, különben nem úgy fog ellátni. Szar dolog, de akkor is erősen ezt érzem. 

Igyekszünk csak a kötelező tanácsadásokra járni, ami azért vicces, mert ha van mondjuk egy 11.40-es időpontod a Doktornőnél, akkor legyél benne egészen biztos, hogy még másik 3-4 babának is ugyanez az időpontja. És van még 3-4 11.30-as, ugyanennyi 11.20-as, stb. Úgyhogy nem kell sietni. Jó eséllyel úgyis várnod kell majd 1,5 - 2 órát, hiába mentél időpontra.

Ha beteg vagy és a betegrendelésre mész, akkor pedig olyan szinten futószalagon megy a dolog, hogy hármasával hív be a rendelőbe, amíg az egyiket vizsgálja, a másik más vetkőzzön, a levetkőztetett gyereket megvizsgálja, visszaöltözni pedig megint a szoba sarkában kell, mert már megy a következő. Ennyit a barátságos vizsgálatról, meg az odafigyelésről. És mi van ha véletlenül nem akarom másik két ismeretlen beteg gyerek és a szülő előtt taglalni a problémánkat? Engem mondjuk ez a része hidegen szokott hagyni, de lehet valaki szégyellősebb, vagy ne adj Isten bántalmazás jeleit venné észre az orvos és finoman elkezdene tapogatózni (mondjuk ez a veszély a mi Doktornőnknél valószínűleg nem fenyeget).

Egyébként minden halálos kimenetelű a mi körzetünkben, ha nem aszerint jársz el, amit a Doktornő mond. Csoda hogy élnek még errefelé gyerekek egyáltalán... :D 

Szóval nagyon finoman, óvatosan, extra udvariasan próbálom meg úgy megfogalmazni a problémát, hogy együttműködő legyen a Doktornő. Nem viszem minden szörcsenésre orvoshoz a gyereket, a szüleim gyógyszerészek, ők is sokat tudnak segíteni a témában, ill. inkább a saját gyerekkorom orvosát hívom fel (akihez nem tartozhatunk sajnos, mert 150 km-re van), de van amikor el kell mennünk a saját Doktornőnkhöz és kész. Ilyenkor kezdődik az igazi "Ki mit tud?" - vajon ezúttal sikeres leszek-e abban, hogy komolyan vegyen és még valóban segítsen is, vagy megint marad a család, az ismerősök és a net, mint általában? És vajon máshol is ez a helyzet vagy csak nálunk?

Ahogy telnek a hetek és Patrik hasfájása a véget nem érőnek tűnő első időszak után kezd csökkeni, újabb kihívás rájönni, hogy ha nem a pocakja, akkor vajon mi bánthatja a babát? Mindent bevetek néha, hogy jobb legyen, van amikor rátalálok a baj forrására elég hamar, de van amikor több idő és próbálkozás kell. Nem könnyű, mert ahogy Patrik nő, úgy újabb és újabb problémákat észlel, úgyhogy nekem is számba kell vennem, hogy ha mindent megpróbáltam, akkor ugyan mi lehet még ami eddig nem volt? Mert a baba tulajdonképpen a világon bármiért sírhat. 

Néhány azok közül az okok közül, amikkel eddig én szembesültem: 

• fáj a hasa: ez a legevidensebb és nálunk a leggyakoribb az első időkben, az erre talált megoldásokat már a korábbi posztban kiveséztem.
• éhes: na ez naaaagyon nagy ordítást tud eredményezni. Hasfájós babánál külön mutatvány felismerni, amikor a hasfájás egyszer csak elmúlik és már amiatt sír hogy éhes... Szegény Patrik ezt eljátszotta pár alkalommal, mire detektálni tudtam az átmenetet és már biztonságosan felismerem hogy hol van a határ. 
• pelenkacsere szükséges: Patrik nem szereti a koszos pelenkát. Nem csak a kakisat, a pisiset sem. Úgyhogy ez nálunk egy elég jó esély a sírás okára, sokszor be is jön. A pelenkázón pucér fenékkel meg nagyokat is lehet játszani a babával, így Patrik azt hiszem összességében szereti a pelenkázást, még azzal együtt is, hogy utál öltözni.
• hideg van: fázik a baba. Hideg kezek, lábak esetén ezt is számításba kell venni, bár vannak fagyos kezű babák, így a tutit a nyaknál lehet megállapítani - ezt tapasztalt anyukáktól tudom.
• meleg van: izzad, forró a nyaka. Ha nincs már rajta több réteg de még mindig melege van, az szívás, mert a babát nem lehet fújatni se ventillátorral, de légkondival egy jó ideig. 
• megijedt: néha nem is tudom pontosan, hogy éppen mitől ijed meg Patrik, de határozottan felismerem az ijedt sírását. Ilyenkor gyorsan felveszem és megölelgetem, aztán már nincs is semmi baj.
• álmos: ezt volt nekem a legnehezebb észre venni, mert egyszer csak eljött az az idő, szinte átmenet nélkül, amikor Patrik már nem tudott csak úgy bárhol bármikor elaludni (túl érdekes volt már a világ) és kellett a segítség. 
• nyugtalan: ez csak olyan diszkomfort érzés lehet valószínűleg, amikor valami megnyugtató dolog hiányzik, de nem is feltétlenül ember, hanem leginkább a cumi a cumit használó babáknál. Pár szívás és újra szép az élet. Patrik cumizik, a hasfájásnál ez sokat segített a megnyugtatásában, úgyhogy bár ez egy megosztó téma és természetesen csak szaranya lehet aki cumit ad a gyereknek, én bevállalom hogy adok. Amúgy is, a jövőre nézve inkább ez, mint az ujja. 
• szomjas: Patrik rajtunk kívülálló okok miatt tápszeres baba lett 9 hetes korában (erről majd később írok), így neki fontosnak tartom a folyadékbevitelt a tápszeren kívül is. Noha van olyan álláspont, miszerint a tápszeradag úgy van megállapítva, hogy lefedje a szükséges folyadékbevitelt, nem hiszem hogy pl. a világon minden 3 hónapos babának az év minden egyes napján ugyanannyi a folyadékszükséglete. Patrik egyébként olyannak tűnik mint én a vízfogyasztás szempontjából: miután párszpri kínálás után rákapott az ízére, ugyanolyan viritykölős típus mint én. A férjem nem ismerte ezt a kifejezést, pedig mifelénk ezzel nagyon jól leírták az én típusomat: az egész nap folyamán, elég gyakran, de csak kis adagokat iszik.
• szeretetre vágyik: van, amikor csak egy kis ölelgetés, ringatózás kell. Ezt a fajta sírást sokan nem ismerik el, főleg az idősebb korosztályból, akik még a régi iskolát hozták magukkal. Pedig a babák ugyanúgy vágynak a szeretetre és az ölelésre és nem csak akkor amikor éppen a felnőttek gondolják. 
• unatkozik: Patrik általában a kötelező büfikört szokta elég hamar megunni, kell valami izgalom. Ilyenkor feszeng jobbra balra, mindent meg akar nézni, de semmi nem jó. Mivel a hasfájás más mérséklődött, és elég ügyes a büfizésben is, így van amikor nem kínlódunk 30 peren keresztül ha nagyon nem akar, megelégszem annyival amennyi éppen kijött, kicsit játszunk, aztán később még megyünk egy-két kört, hátha maradt bent valami. 
• túl sok az inger: ilyenkor nem kifejezetten fáradt, csak sok a hang, sok a szín, sok az ember, menjünk valami nyugis helyre, ahol csend van és csak ketten vagyunk egy kicsit.
• jönnek a fogak: Patrik esetében ez még nem konkrétan a fogak kibújása, hiszen az még odébb van, inkább csak a fogcsírák mocorgása, ami néha kellemetlen. Ha a baba elkezd nyáladzani mint egy kis bulldog, és veszettül tömködi az összes öklét a szájába, akkor a lehetséges sírás okok közé a fogakat, fogcsírákat is fel kell venni a listára. 
• az időjárás: a frontok, a szeles idő, a meleg, a hideg, minden megviseli a kis szervezetüket, jobban mint a felnőttekét. Mit várjak egy kisbabától, amikor én is nyomott vagyok, vagy nekem is fáj a fejem a frontok közepén. Mivel áprilisban született, így az idei szuper májusi időjárás bőven adott frontot, szinte csak az volt... Így már azt is tudom, hogy Patrik a meleg frontot rosszul viseli, a vihar előtt nagyon nyűgös, de amint leszakad az ég (nem feltétlen nálunk, csak elég közel ahhoz, hogy a legnyomás megváltozzzon), azonnal minden rendben és elalszik.
• beteg, rosszul érzi magát: szerencsére mi még csak a 2 hónapos oltások után tapasztaltuk meg a nyűgösséget egy pici hőemelkedéssel, de tartok tőle, hogy nem fogjuk megúszni a végtelenségig. Már előre félek az első igazi betegségétől...

Részemről egyelőre a fenti lista kerüllt megállapításra, de ez minden héten bővülhet valamivel. Ahogy Patrik egyre nagyobb, úgy nekem is egyre kreatívabbnak kell lennem, hogy éppen mi lehet a gond amit meg kell oldani. Amikor vártam őt, azt gondoltam, könnyebben és azonnal fogom tudni hogy mi a baj, de nem így történt. Nem lett egy pillanat alatt telepatikus képességem, amiről sok szuperanya beszámol, be kellett látnom, hogy én csak egy normális anya vagyok, akinek meg kell tanulnia a sírás fajtákat, hogy mi rájuk a megoldás és folyton új lehetőségeken gondolkodni. Össze kell szokni a babával. Néha magam is elcsodálkozok, hogy mennyi mindenre reagálnak már az első három hónapban. Néha túl sok mindenre... :) :)

A kórházi időtöltés alatt szisztematikusan minden ott dolgozó minden bent fekvőt anyának szólított. Jöjjön ide anya, kakilt-e már anya (ezt a kérdést, mint kiderült a babára értik és nem rám...), igyekezzen anya, elkésett anya, stb. ... Ezt az identitásvesztést az elején csak arra fogtam, hogy ez egyszerűbb mint bárkinek a nevét megtanulni, ami abszolút nem is elvárható, és még mindig személyesebb, mint hogy jöjjön 122/2, itt a baba. Aztán rájöttem, hogy az én szempontomból, aki az első gyereket szülte, még egy nagyon fontos szerepe van: valóban elveszíteni a régi identitásomat és beépíteni az újat. Azt, hogy már anya vagyok. Ő itt az én babám. Akiről akkor is gondoskodnom kell, ha fáradt / beteg / lehangolt / másnapos / stb. vagyok.

Az anyaság azt jelenti, hogy mostnatól mindig neked adják vissza a síró babát.

Az első otthon töltött hét arról szólt, hogy próbáltunk összeszokni mi hárman, akik mostantól egy család vagyunk. Ez sok sírással telt, az esetek többségében Patrik részéről. Mert ebben az időszakban egyetlen kifejezőeszköze arra, hogy valami nem oké, az a sírás. A kérdés már csak az, hogy mi az ami nem oké?

A mi esetünkben általában a hasfájás volt az. Erre még a kórházban rájöttem és noha azt gondoltam hogy majd mennyire türelmesen fogjuk kivárni azt a kb. három hónapot míg elmúlik a hasfájás, a keservesen síró csecsemőt beillesztve az egyenletbe ez már nem tűnik olyan állati jó ötletnek. Így történt, hogy P. a második napon már rongyolt is a patikába, hogy szerezzen Biogaia-t, mert ugye a császár miatt kell a probiotikum, mert Patrik nem találkozott a jó kis baktériumaimmal a hüvelyben, ami direkt neki lett odakészítve. A harmadik nap ismét a patika az irány, mivel nem érünk rá kivárni a Biogaia hatását, tekintve hogy a gyerek úgy fel van fújódva mint egy hőlégballon, és ez nem mehet így tovább, toljunk egy kis Espumisant (nem sok elvvel vágtam neki ennek a gyerek dolognak, de mondjuk ki, hogy elég hamar feladtam mindet, kezdve a cumival, és már nem is érdekel). A negyedik nap jött a Panadol nekem, mert elfogyott a kórházból hazahozott fájdalomcsillapító és már nekem is kellett valamit lőni, hogy túléljem a fájdalmas sírást. P. azóta is törzsvásárló, szerintem lassan már előre ki van neki készítve a szokásos adag. :) 

Természetesen mindenkitől meghallgattuk, hogy csak az idő segít a hasfájáson, csak legyek nyugodt, felesleges bármivel is próbálkozni. Ez lehet hogy így van, de egy ordító babával nagyon nagyon nagyon lassan telik az idő, így mi inkább a próbálkozást választottuk. A hasfájást és szél problémákat mérséklendő az alábbi intézkedéseket tettük (csak laikusként írom, hogy mit mire, mindenki olvasson utána és kérdezze meg a gyerekorvost, mi ezeket a mi orvosunk javaslatára alkalmazzuk így együtt), ami lehet hogy túlzásnak tűnik, de tekintettel arra, hogy ezek együttes használata tette élhetővé a napjainkat, majd a bűvös három hónap letelte után próbálok meg egyesével megszabadulni azoktól amiktől meg lehet:

• Biogaia: ez egy probiotikum, segít a bélflóra kialakításában, hogy menjen az emésztés
• Infacol: összegyűjti a kis buborékokat és kihajtja (az Espumisant váltottuk erre, nekünk az nem jött be, ez igen)
• Gripe Water: kizárólag természetes összetevőket tartalmaz, és a szelek mellett segít hogy jobban csússzon a kaki
• Colactase: gyakorlatilag laktáz enzim, mert Patrik azok közé a babák közé tartozik, akik tejérzékenyek, reméljük, hogy mint a legtöbb esetben, neki is el fog múlni fél éves kora körül
• teljes tejmentes étrend: ezt nyilván én csinálom, és azt kell mondanom, hogy valóban nagyon sokat segített, látványos volt a javulás
• megszakított étkezések: Patrik nagyon mohón eszik a cumisüvegből (100% anyatejes egyelőre, de üvegből), kb. ugyanannyi levegőt nyel, mint amennyi tejet. Így sokszor meg kell állni evés közben, hogy kibüfögje legalább a nagyját. Ezt nyilván hatalmas ordítások kísérik, de egyrészt már azon is dolgozunk, másrészt inkább ezen legyen felháborodva, mint hogy bent marajon a levegő.
• minimum 30 perc büfiztetés, minden alkalommal: pontosan ahogy írom, minden alkalommal. Nincs kivétel. Még a 25. percben is akkorákat tud kiengedni, hogy ő is meg én is megijedünk tőle, mert három felnőtt férfinak becsületére válna... :O
• melegítő párna: meggymag párna, ezt pont azt tudja, amit a neve is sugall, meg kell melegíteni és a hasára tenni
• tornáztatás: a lábait körkörösen, fel-le és egyéb meghatározott módon tornáztatni amikor éppen szorul a hurok, hogy hátha könnyebben kijön aminek ki kell. Számomra is meglepő módon, el lehet találni azt a mozdulatsort, amivel gyengéden ki tudom nyomni belőle a fingot (ezek nem pukik, nem bizony, ezek kőkemény fingok!!!).
• hordozás: miután leszakad vele a karom meg a hátam, szereztünk egy hordozókendőt és abban toljuk. Patrik nagyon szereti és mind a testhelyzet, mind az hogy olyankor én vagyok az élő melegítőpárna, segít a hasának. A blogbejegyzéseket és általában úgy írom, hogy rajtam van a kendőben és alszik.
• hason fekvés: ezt egyelőre csak próbáljuk, mert nagyon nem szeret hason lenni, de másoknak ez is beválik.
• szélcső: van aki ezt drasztikusnak tartja, én is annak tartottam a 6. hétig. Azóta néha bevetjük, azért figyelve, hogy ne legyen túl gyakori ez a fajta inger, de tény hogy amikor a sikítós sírásos fájdalom jön, akkor csak ez segít.

És miután ezt mindet alkalmazzuk, óvatosan, de tényleg nagyon óvatosan megpróbálom leírni, hogy a 8. hétre elviselhetővé vált a helyzet. Nem jó, nem kellemes, de kezelhető, túlélhető. A legnagyobb dühöt mindig az keltette benne, hogy Patrik milyen boldog, érdeklődő baba lenne, ha nem lenne az a rohadt hasfájás. Szörnyű látni ahogy szenved, és nagyon örülök, hogy valamennyire sikerül neki segíteni. Most már azt is megtapasztalom, hogy nem csak a hasfájás miatt sírhat egy baba. :D Ez nagyon komoly felismerés volt, mert az első hetek után egyáltalán nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nem fáj a hasa, de basszus mégis sír. És nem is éhes. Akkor meg mi a baj?

Miért sír a baba?????

Milyen romantikus elképzelés: pont mint a Bepanthen reklámban, frissen és üdén, angyalian mosolygó babával hazaérünk, megetetjük, lefektetjük, összebújunk a férjemmel és a világon minden tökéletes. Aha, a fenéket! Káosz és anarchia!!!

A kórházból történő szabadulás során sok mindent lehetett rám mondani, de azt nem, hogy friss és üde vagyok. A császáros sebemmel, amit nem érhet víz, a még inkább elefántra dagadt lábammal, amiben meg annyi víz van hogy le is zuhanyozhatnék vele, egy hasfájós és ordító babával, akinek valószínűleg soha nem mutatták meg a kérdéses reklámot, P. papucsában slattyogtam a kocsi felé, hogy négy gyötrelmes nap után végre megmutathassuk a dednek, hogy hol fog lakni a következő 18 évben, ha tetszik, ha nem. De tényleg, ezt miért nem írják le több helyen, hogy egy dolog tuti: nem a saját cipődben mész haza, mert abba anyám, tuti nem fér majd bele a lábad még pár hétig...?

Korábban megbeszéltük a szüleimmel, hogy átjönnek az első nap, hogy megmutassák hogy kell fürdetni egy újszülöttet (kicsit halványak a gyerekkori emlékeim ezzel kapcsolatban). Ez igen nagy szerencsének bizonyult, mert amint hazaértünk és Patrik a változatosság kedvéért újra rázendített, belőlem előjött minden, ami rámrakódott a kórházi napokban: a fáradtság, a kétségbeesés, hogy nem tudok segíteni a kisbabámnak, hogy nem tudom mit lehetne még ezzel a rohadék hasfájással kezdeni, hogy nekem ez nem tudom hogy fog menni, de azt már most látom, hogy nem úgy ahogy kellene... P. igyekezett megnyugtatni, de sajnos nem voltam megnyugtatható állapotban. :( Apukámnak sikerült végül kilendítenie ebből az állapotból egy kedves kis történettel: 1987-ben Tiszakécskén egy újdonsült anyukához kellett rohannia, aki aznap ment haza a kórházból és aki addigra már 3x hívta a gyermekorvost, és akkor éppen kétségbeesve sírt otthon, hogy mit kezdjen egy kisbabával, miközben anyósa tanácstalanul őrizte. Ő volt az anyukám. :) Apa szerint kb. pont ugyanazokat a dolgokat mondtam el mint ő 32 évvel ezelőtt, pont amiatt aggódtam mint ő, és pont olyan hasfájós babája voltam anyának, mint nekem kicsi Patrik. :)

Ezen sikerült azért nevetni egy kicsit, mikor Anya is megérkezett tovább ment a nosztalgiázás, így sikerült megnyugodnom végül, és bár nem voltam kevésbé kétségbeesett vagy fáradt, de legalább a mélypontról kilendültem. Megtanultuk P.-vel a fürdetést is aznap este (a víz helyes hőmérsékletét pedig 2 nappal később :D), hogy hogyan kell hosszú ujjú body-t adni egy élő babára, és sokszor mantráztuk, hogy a hasfájásra azért van annyi praktika, hogy mire 3x végigpróbálsz mindent, elteljen annyi idő, hogy elmúlik magától is.

Ami eztuán következett, azért örökké hálás leszek a férjemnek: segített végre normálisan tisztálkodni (igen, ezt sem szokták említeni, hogy ha megvisel a császár egy nagy babával, akkor kell a segítség), beparancsolt a hálószobába, és először Anyával, majd egyedül tartotta a frontot 6 teljes órán keresztül, hogy az előző durván 5  teljes napi nem alvás után valahogy túléljek. Ha Ő nem lett volna, nem tudom mihez kezdek. Alvás után ha még nem is optimista, de legalább már nem is pesszimista hozzáállással véghattam neki a 2. napnak.

Igen, az élet nem mindig romantikus. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzeltük. Én nem gondoltam volna, hogy lehetek ennyire gyenge egy helyzetben, amit egy ilyen apró személy indukál. :) Hogy az első napok igenis lehetnek nehezek, hogy nem szégyen ezt bevállalni, mint ahogy azt sem, hogy császárral szültem, hogy a kórházban tápszert kellett adni a babámnak, hogy nem megy a szoptatás úgy ahogy szeretném, hogy néha fogalmam sincs hogy mit kellene csinálnom (ne tévesszen meg a magabiztosságom, csak jól felépített álca! :D), hogy amikor már nagyon sírt a kisbabám, volt hogy én is vele sírtam.

És van amikor az élet romantikus. Amikor nézem a babánkat és nem tudok vele betelni. Amikor egy új arckifejezést villant, egy önkéntelen mosolyt, ami még nem nekem szól csak a pukinak, amikor a szemembe néz és látom hogy engem lát, amikor teljesen elengedi a kis testét és feltétlen bizalommal alszik a karomban. Olyankor az élet romatikus. És tudom, minden porcikámmal tudom, hogy a férjemmel egy csapat vagyunk, egymást támogatva és kiegészítve a nehéz pillanatokban, hogy aztán együtt éljünk meg minden boldog pillanatot is.

Mert amikor vége a reklámfelvételnek és leáll a kamera, egy dologban legyen mindenki egészen biztos: a baba nem áll le.

Néhány hét szünet után újra itt, a neten. Ennek oka, hogy mint azt mindannyian vártuk, a szülés elkerülhetelenül bekövetkezett nálunk is. :) 

Már meg volt beszélve az indítás dátuma (terhességi diabétesz miatt nem engedték volna túl a 40. héten), úgyhogy tudtam, hogy legkésőbb április 16-án találkozunk Patrikkal. Ő ezt úgy döntött, hogy nem várja meg, aminek nagyon örülök, hiszen mégiscsak az a legjobb ha a baba akkor indul amikor szerinte is itt az ideje.

A szülésre igyekszik az ember felkészülni amennyire lehet, elvégre elég fontos esemény, én is így tettem, ahogy arról be is számoltam a blog eddigi bejegyzéseiben. A végére kis pánikhangulatba kerültem egy szerencsétlen kórházi kalandnak köszönhetően, amit ha egészen őszinte akarok lenni, nem sikerült levetkőznöm bármennyire igyekeztem magammal és másokkal elhitetni. Tényleg nagyon féltem a szüléstől. Igyekeztem arra koncentrálni, amit az egyik kolléganőm mondott, hogy a félelem nem baj, legalább nem veszem félvállról az egészet, és hogy koncentráljak arra, hogy azt csináljam amit a szülésznő és az orvos mond (választottak voltak, ergo megbíztam bennük), mert akkor könnyebben fog menni. Igazából attól féltem, hogy mi lesz ha pánikba esek és elkezdek hisztizni (hány ilyet hallani) és nem leszek képes végigcsinálni úgy, ahogy a babának, nekem és az önbecsülésemnek is a legjobb lenne.

Ehhez képest teljesen váratlanul ért, hogy amikor pénteken éjszaka, 1:30 körül elkezdődtek a fájások, akkor egyáltalán nem estem pánikba. Méregettem a fájásregisztráló appal, rendszertelenek, nem is durvák, van még idő. A férjem is felébredt egy ponton, csatlakozott hozzám, elmentem zuhanyozni, hogy kiderüljön valóban szüülünk-e vagy csak jóslók. A fájások erősödtek, gyakoribbak lettek, de még mindig rendszertelenek. Azért odalent helyretettem a dolgokat, biztos ami biztos, újabb zuhany, lássuk mi lesz ebből. Visszafeküdtünk aludni, a férjemnek ez sikerült, nekem sajnos nem. Fájások, rendszertelenek, nem múlnak. 8 körül felhívtam Tündét, a szülésznőnket, hogy bizonytalan vagyok, ez most az vagy sem, mi legyen. Ő azt mondta irány a kórház, biztos ami biztos. 

A kórházban megállapították hogy két ujjnyira ki vagyok tágulva, vagyis jobban mint kedden, amikor még teljesen zárt volt a méhszáj. Irány a CTG, egy órácskára. Ott minden rendben, újabb vizsgálat, már három ujjnyi. De a fájások rendszertelenek, ritkák, nem elég erősek. Idővel felszabadult hely a vajúdóban, befektettek és Tündének is szóltak, hogy akció van. A fájásgyengeség nem változott, ezért burokrepesztésre került sor. Na ez már beindította a bulit rendesen! Akkor már jöttek az igazi fájások. Tünde nagyon örült nekik, én hogy őszinte legyek, kevésbé. :) Amikor már tényleg javában ment a dolog, átköltöztünk az egyik szülőszobába. Itt volt lehetőség zuhanyzásra, labdán ülésre, ami szem-szájnak ingere, de nekem leginkább az ajtófélfába kapaszkodva volt jó állni. :D A férjem végig ott volt mellettem, bár kevéssé kommunikáltam vele, mert arra koncentráltam, hogy azt csináljam amit kell. Úgy vegyem a levegőt, ahogy a legjobb, a fájás alatt is olyan legyen a testtartásom ami a babának a legjobban segít.

Nagyjából 15:00 magasságában jött az érzés, hogy nyomnom KELL! Nem csak hogy lehet, meg jó lenne, meg itt az ideje, hanem hogy KELL! A méhszáj még mindig csak háron ujjnyi volt, a baba sehol, fent volt a korábbi pozícióban, nem indult meg. Oké, nyomjuk a méhszáj puhítót, aromaterápiát, bármit ami segíthet, de nem segített semmi. Nem tágultam, a baba pedig nem mozdult. A tolófájások nem viccesek, nekem pedig korábban azt mondták ha idáig jututnk, már csak kb fél óra és tuti megvan a baba. 17:00 körül Tünde és Cseh doktor vázolták nekem a helyzetet és hogy noha a természetes szülés a legjobb mindenkinek, de ők úgy látják, hogy itt bármennyit is várunk, nem lesz változás, mert annak azért lettek volna jelei az elmúlt 6 órában, a baba szívhangja rosszabb mint volt, bár tény hogy még elfogadható tartományban van, és mindezek tudatában úgy gondolják, hogy döntsünk a császár mellett. Egyetértettem velük, szerintem sem volt ez már így jó, én sem éreztem hogy tartanánk valamerre, nem örültem, de ez van, ha nem sikerült igazi eredményt elérni éjszaka óta, akkor ennyi volt. Bár azt megjegyeztem magamban, hogy na ez az igazi szívás, hogy végigvajúdod az éjszakát, meg az egész napot, és a végén még a császáros szereposztással is el kell játszani a darabot. :D 

Kb. egy óra múlva lesz műtő. Tessék??? Jól hallottam? Még egy teljes óra tolófájás? Igen, de ne aggódjak, hamar el fog telni. Ja, mondom, jó társaságban repül az idő ez tény, de nekem két percenként van két percig tartó tolófájásom, az meg minden csak nem a jó társaság kategória... És akkor mostantól ne nyomjak. Hogy a fenébe ne nyomjak? Itt let hangosabb a buli, mert Tündével korábban már tisztáztuk, hogy a hangoskodás nem segít, csak hátráltatja a kitolást, elveszi tőle az erőt, így most arra koncentráltam, hogy úgy vegyem a levegőt, és úgy nyomjak, hogy az a lehető legkevésbé legyen hatékony. Bár szerintem akkor sem történt volna semmi ha izoból nyomom még egy órát. 

Valamikor időközben bekötöttek egy branült is, természetesen az amúgy is nagyszerű vénáim csodálatos állapotban voltak így a nap végére, úgyhogy Tünde nem is bírt vele, pedig állítólag őt szokták hívni mások ha nem megy a szúrás. Végül egy másik orvosnak sikerült megszúrnia, a jobb kezemen ráadásul, mert a bal addigra már használhatatlan volt. Mindig így járok, hogy az ügyes kezemben végzi a tű, nehogy használni tudjam. :)

18:00 körül elindultunk a műtőbe, ott megkaptam a spinált két fájás között, Tünde végig velem volt és mikorra felfeküdtem az asztalra és már nem éreztem semmit, akkorra a férjem is megérkezett, átöltözve a műtősruhába.

18:53-kor pedig megszületett a mi csodálatos kisfiunk, Patrik.

A férjem végig Patrikkal lehetett, vele volt az első bőrkontaktus is, a mellkasára fektették, az aranyórát így valójában ő élhette át, amit egyrészt nagyon sajnálok, mert szerettem volna részese lenni, de másrészről nagyon nagyon megérdemelte ezt a kitüntetett időt, mert a terhesség és a szülés alatt végig támogatott minden lehetséges módon, így valójában nem bánkódom emiatt, inkább csak irígykedek. Persze nekem is odahozta Tünde még a műtőben megmutatni, az arcunkat össze is érintettük. :) Az őrzőben nem volt hely, így a vajúdóba kerültem vissza 6 órára, ott egy kicsit a kezembe kaptam, de aztán elvitték őt, hogy a cukor helyzet miatt alaposan megvizsgálják.

Ezt követően három és fél borzalmas napot töltöttünk a kórházban, ami nagyon megviselt bennünket, Patrikot és engem is. Erről nem szeretnék írni egyelőre, mert először még nekem kell feldolgozni. 

Patrik azt hiszem egészen jól feldolgozta, miközben ezt írom, a hordozókendőnkben alszik a mellkasomon, mert van amikor a borzalmas hasfájásra csak ez az egy megoldás van. :) Az életünk egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordult, olyan módon, amire lehetetlen felkészülni. Patrik pénteken lesz 6 hetes, de az előző életünk távolsága éveknek tűnik...

Hihetetlen ez a kisfiú, hogy itt van, hogy belőlünk lett, hogy ilyen csodaszép és okos és különleges, és hogy így is lehet szeretni valakit... Azóta minden nap tanulok valami újat, hol róla, hol magamról, hol a kapcsolatokról, hol az életről. Különleges kaland kezdődött így hármunknak!

Vannak dolgok, amiről valahogy nem beszélünk (eleget és kellően őszintén) a terhesség kapcsán, így a hozzám hasonló első babát váró nőket alaposan meg tudja lepni a terhesség néhány fordulata. Ezért nem is csodálkozom, amikor a különböző kismamás Facebook csoportokban az újonnan belépők szétparázva teszik fel újra és újra ugyanazokat a kérdéseket, hiszen erről nem igazán beszélt senki. 

A legjobban az egyik kiakadt, több gyermekes anyuka foglalta össze egy posztban, hogy mi jellemzi a terhesség utolsó trimeszterét: ha fáj valami, akármi, akárhol és nem vérzel, akkor az általában "normális". Amikor ezt olvastam, még nem éreztem át teljesen ennek a gondolatban a mély igazságát, de a 36. héten már annál inkább. 

Komolyan remélem, hogy aki először kitalálta, hogy a terhességet nevezzük áldott állapotnak, az megkapta érte az évezred marketingese szobrot, mert nagyon megérdemli! :)

Tehát, beszéljünk arról, amiről nem szoktunk beszélni.

1. Alvás. A terhesség felkészít szépen arra az időszakra is, amikor a baba belendül és alvásmegvonással fog büntetni, valószínűleg ezért tudjuk majd túlélni ezt az időszakot. Olyan szépen, finoman csúsztam át a jó alvóból az egyáltalán nem alvóba a hetek alatt, hogy szinte fel sem tűnt. Hogy nem tudok a bal oldalamon feküdni, hogy nem tudok háton feküdni, hogy nem tudok a jobb oldalamon sem feküdni, hogy a párna már kb. semmit nem segít, ezek olyan kis cselesen csúsztak be az életembe, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy te jó ég, már 4 napja nem tudtam egy félig normálisnak nevezhetőt aludni. Ravasz...
2. Helyváltoztatás. A világ legegyszerűbb dolga felállni a fotelból és kimenni tölteni egy pohár vizet. Ugye? Kivéve ha terhes vagy, mert akkor egészen elképesztő ninja mozdulatokkal fog tudni csak kikászálódni a fotelból, ami amúgy két hete még tök kényelmes volt (hát mostanra már nem az), és végleg el kell engedned azt az illúziót, hogy egy terhes nőnél nincs szebb dolog a világon, mert ez csak addig igaz, amíg meg nem kell mozdulnia. 
3. Elefánt-láb. Vannak olyan szerencsések akik ezt megússzák teljesen, én azt hiszem azért szerencsésnek mondhatom magam, hogy csak a 35. héten találkoztam vele először. Amikor egyszer csak olyan lábam lett, hogy Dumbó sírva könyörgött volna egy fotóért ha látja, mondván a mamájára emlékezteti. Nem is kellemes, bár tény hogy nekem nem párosul sem visszerekkel, sem nagyobb fájdalommal, amiről sokan beszámolnak, és még van egy sportcipőm amiben teljesen jól belefér a lában, tehát nem csak a papucs maradt, mint sok más nőnek.
4. Séta. A séta jót tesz, testmozgás mindig jó, az elefántlábra pedig kifejezetten jó hatással van. Addig a kb. 15 percig, amíg bírom. Tisztában vagyok vele, hogy a fitt kismamát nem rólam fogják mintázni, de azért ennél komolyabb állóképességem volt még pár hete. Most meg egy laza séta kör végére már keményedik a has, fáj a csont, a pingvinjárástól meg tiszta tengeribeteg lesz az ember. 
5. Életem középpontja: a WC. Nekem mindig gyorsan dolgozott a vesém, gyerekkoromban a vizeletvisszatartáshoz kapcsolódó hormon gondjaim is voltak, tehát nevezhetem magam rutinos vizelési kellemetlenségekkel küzdő embernek. Azonban még a legelvetemültebb időszakokban sem éltem meg azt, amit most, vagyis hogy nem számít hogy mikor mentem el utoljára mosdóba és hogy mennyit ittam egyébként, bármikor, bárhol belerúghat valaki egy akkorát a hólyagomba, hogy annak látványos vége lehet. És ami a legfurcsább: még csak nem is vagyok rá dühös ezért. :) (Rúgások nélkül meg cirka 30 percenként megyek menetrendszerűen, de ott legalább tudom mennyi időm van kb.)
6. Érzelmi hullámvasút. Engem nem ríkatnak meg a babás videók meg a kiskutyás videók, mert úgy általában ezek a dolgok, de tudom, hogy vannak akiket igen. Nincs rá magyarázat, egyszerűen csak jön a hormonlöket és a terhes nő könnyei már potyognak mint a záporeső. A legjobb, amikor viszont minden kiváltó ok nélkül kezd el az ember sírni, ezt viszont már én is tapasztaltam. A férjem áll felettem kétségbeesve, hogy mi a baj, én meg egyszerre sírok és nevetek magamon, hogy fogalmam sincs mi a baj, igazából semmi és majd az is mindjárt elmúlik. :)
7. Fáj valamid? Teljesen normális. Olyan helyek is fájni tudnak, amikről előtte nem is gondoltad. Ebben is a mérsékelten szerencsések közé tartozom, mert a 33. hétig renben voltam. Azóta megtanultam hol lakik a Jóisten, nem is egyszer. Hogy mi az mi fájni tud? Minden belső szerved és csontod és testrészed. A derék, a tüdő, a has felső része, a has alsó része, a szeméremcsont, a medencecsont, a comcsont, a hüvely, valami ott belül ami nem is tudom hogy mi de állatira tud fájni, és vannak az extra szívások (hálás vagyok, hogy ezt csak hallomásból tudom): a vese és az epe, a durva bélgörcs, stb. Az utolsó három kivételével mindre csak legyintenek az okosok (egy-két kiegészítő kérdés után persze), hogy áhhh, ez teljesen normális.
8. Étkezés. Nekem a terhesség első percétől tartanom kellett a cukros diétát, és elég sokáig tartott hányós korszak is, azt hiszem talán ezért került el a klasszikus kívánósság, persze nem mondom, hogy soha nincs ilyen, csak a) általában legyűröm, mert tudom hogy a babának nem lenne jó, vagy b) nagyon ritkán erős annyira, hogy egy kicsit engedek neki. De van, akit nagyon erősen kiüt bizonyos ételek utáni sóvárgás (ilyenkor látni kétségbeesett férfiakat, akik kovászos uborkát, tejfölt és dinnyét vesznek az éjjelnappaliban), és van aki viszont 40 hétig gyakorlatilag alig tud enni valamit, mert folyamatosan émelyeg. A szerencsésebbek is tapasztalhatják azonban, hogy a harmadik trimeszterben visszatér az émelygés, bizony, csak hogy újra jó legyen.
9. Van, aki kap még extrát is. Igen, a terhességnél oda kell figyelni, mert bizonyos tünetek azt jelzik, hogy te azok közé tartozol, akik még egy kis extrát is kaptak a terhességhez, amire nagyon kell vigyázni, pl.: a terhességi cukorbetegség, a preeclampsya, a terhességi toxémia, van akinél sajnos elkezd szivárogni a magzatvíz idejekorán, és még sorolhatnám. A teljesen normálisnak tűnő kellemetlenségekre is jobb rákérdezni, inkább gondoljon paramaminak az orvos, a védőnő vagy akárki, mint hogy ne derüljön ki a baj!
10. Folytasd a listát szabadon. Igen, ez a legjobb része. Minden terhesség más és más, ezért nagyon változatosan tudja megpróbáltatások elé állítani a gyanútlan terhes nőt a harmadik trimeszter. És nyugi, általában ezek is mind-mind normálisak.

Mindezek abszolút megerősítenek abban, hogy a gyermek elképzelhetetlen ajándék és az anyaság valami elképesztően fantasztikus érzés lehet, amit nem lehet semmihez sem hasonlítani, hiszen máskülönben mi késztetné nők ezreit arra, hogy amikor szóba kerül a terhességük története, mindezt kihagyják az elbeszélésből, sőt, újra és újra bevállalják hogy végigmenjenek az úton, akármilyen nehéz is volt nekik személyesen.

Lehet hogy vannak olyan "marketing szövegek", amik csak utólag visszatekintve nyernek értelmet?

Már nagyon várom, hogy a mi születendő kis családunkkal ezt kideríthessem!!! :)

Ez a kérdés engem nagyon sokat foglalkoztatott, annak ellenére, hogy valójában ez az egyetlen olyan dolog volt a terhességem altt eddig, amibe úgy istenigazából nem volt beleszólásom, és ezzel én is tisztában voltam. :)

A férjem az első pillanattól, sőt már azelőtt tisztában volt vele, hogy itt bizony csak úgy bújhat ki egy gyerek a lábam között, ha annak ő is szemtanúja lehet, máskülönben addig kell szorítanom, amíg a) be nem ér a kórházba akárhonnan is indult, vagy b) a baba 18 éves nem lesz és már nem korlátozhatjuk abban hogy kibújjon. Valahol megértettem, ez volt náluk eddig is természetes a családban, a bátyjai is mindig ott voltak a gyerekek születésénél, szóval ennek ez a rendje és kész. Sőt, még más családtagok is végig ott voltak a kórház területén a szülés teljes időtartama alatt (egyszer még én is...).

Az én családomban ez egészen máshogy alakult. Az én születésemkor apa nem hogy nem volt ott, de csak másnap reggel tudta meg hogy megszülettem, amikor telefonáltak a kecskeméti kórházból a tiszakécskei munkahelyére, hogy az éjjel lánya született. Nekünk (és a szomszédoknak, ismerősöknek) még vezetékes telefonunk sem volt. A hugaimnál az egyik alkalommal rám kellett vigyáznia, ezért az apás szülés lehetősége eleve kizárva (messzi és/vagy dolgozó nagyszülők), a másik alkalommal pedig bárhogyan taposta a pedált, a tesóm még nála is gyorsabb volt, így csak a végeredményre érkezett meg. A nagynénéim közül volt aki apás szüléssel szült, de annyira nem volt meggyőző a beszámolója, nekem pedig alapvetően az az álláspontom, hogy ez a csodálatos pillanat, amikor egy új élet érkezik a világra, egy elég gusztustalan folyamat gyönyörű eredménye, így talán nem véletlen, hogy időtlen idők óta nők segédkeztek leginkább a szülésnél, amíg nem jöttek a férfi szülész orvosok (amivel persze semmi gond, nekem is férfi orvosom van, de az szerintem más kategória mint az ember férje).

Tudtam, hogy vannak olyan álláspontok, miszerint a jó részét is együtt csináltuk, akkor a szarból is vegye ki a részét, vagy hogy a kötődést az segíti elő ha az apa is ott van (szerintem ez azért túlzás, anélkül is lehet kötődni) és hasonlók, de nekem valahogy csak az járt a fejemben, hogy basszus, ami ott történik azt mindet végignézi, én se én se a "dolog" nem lesz se szép, se felemelő látvány... Mint kutatásaimból kiderült, egyébként én vagyok a kisebbség ezzel a véleményemmel. :)

A másik a család kérdése. A férjem családja, főleg a szülők nagyon pártolják, hogy aki csak tud legyen ott a szülés időtartama alatt, de ez engem meg kifejezetten frusztrál már gondolati szinten is. Hogy itt is legyen összehasonlítási alapom, hogy most megint én vagyok az aki nem úgy gondolkodik mint a nagy átlag, megkérdeztem az ismerőseimet (és fórumokon idegeneket is), meg a saját szüleimet is, hogy mit gondolnak erről. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy inkább az a gyakori, hogy nincs ott a család, úgyhogy kevésbé éreztem magam ufónak. A szüleim sem tartanak igényt az órák hosszat tartó várakozásra, aminek a végén amúgy nem is láthatják majd a babát (ahol én fogok szülni, ott nem lehet bemenni eléggé ahhoz, hogy lássák, és őszinte leszek, az a bruttó 3,5 másodperc amíg máshol látni lehet egy kb. 30 perces babát, háááát, szerintem nincs egálban a várakozási idővel ha nem te vagy valamelyik szülő...). Szóval itt a kórháznak hála hamar eldőlt, hogy a családnak ezúttal otthon kell maradnia, ami ellen ők még kicsit ágálnak, de igazából nincs sok választás. Arra külön felhívta a figyelmemet a szülésznő, hogy ha nem is a férjem hoz be a kórházba szülni, akkor se jöjjön be velem az az egyén aki behozott a szülészeten belülre, mert itt bizony csere nincs. Aki egyszer bejött az végig ott van, de olyan nincs náluk, hogy na akkor most váltás. Én ezzel meg tudok barátkozni, ahogy korábban már írtam, nekem más szempontok voltak elsődlegesek.

A másik, ehhez kapcsolódó kérdés, hogy a kórházban töltött 3 nap alatt, kik jöjjenek be meglátogatni? Itt nagyon eltérő szokásokkal találkoztam, persze sokszor a távolság is közre játszik a gyakorlatban. Az én véleményem, hogy az a 3 nap amúgy sem sétagalopp, a regenerálódásról szól. Szerintem bőven elég lenne ha a nagyszülők 1x bemennének megnézni az unokát, aztán majd otthon kiélhetik magukat. Nálunk itt is vannak ettől eltérő gondolatok, úgyhogy meglátjuk hogy fog ez menni a gyakorlatban. Remélhetőleg jól fogom viselni a szülést és az utána következő napokat is, máskülönben lehet hogy szembe kell mennem az eddigi "szokásjoggal"...

Az apás szüléssel kapcsolatban az elmúlt hetekben komoly változás állt be nálam, amit nem gondoltam volna. A kórházas élmény annyira rossz és ijesztő volt, hogy azóta sokkal jobban parázok mindentől, minden kis szúrás, jósló fájás, ami valljuk be nem szerencsés, mert ebben az időszakban ezek már elég gyakoriak, minden napra jut több is belőle. :) Meglepő módon már én is úgy voltam vele, hogy a férjemnek igenis ott kell lennie velem a szülésnél, mert ez fontos, és biztonságot ad a gondolat. Pedig rám nem jellemző, hogy így megváltozzon valamivel kapcsolatban a véleményem, ha már egyszer évek óta ugyanaz. Üdv a harmadik trimszterben. :D

Továbbra is azt gondolom egyébként, hogy nem lesz szép az amit látni fog és gondolok hogy milyen hatással lesz rá. Továbbra is úgy érzem, hogy nem véletlen, hogy főként nők segédkeztek a szülésnél (persze, persze, tudom, hogy már más világot élünk, felvilágosult, modern, változnak a normák, tényleg tisztában vagyok ezzel, de a szülés az szülés maradt).

Szóval odabent most teljes anarchia uralkodik a fejemben, így bár a nem terhes énem továbbra is aggódik a kérdés miatt, a terhes énem úgy gondolja, hogy csak úgy szülhetünk, ha mindketten ott vagyunk. :) 

A kórházi időtöltés után már közel sem voltam olyan magabiztos, és a korábban kevésbé SOS-nek tűnő kérdések is váratlanul nagy nyomással nehezedtek rám. Ilyen volt például az a kérdés, hogy készen van-e a babaszoba, megvan-e minden ami egy babának kellhet? Készen állunk-e az indulásra?

Természetesen egy hete, amikor kiengedtek a kórházból, még semmink, de semmink nem volt. Se babaszoba, se egyéb szükséges dolgok. Csak egy teljesen üres babamentes szobánk, de igazából még abban is voltak olyan dolgok, amiket ki kellett pakolnunk mielőtt a bepakolás elkezdődhetett volna. Egy parázó terhes nőnél valószínűleg nincs durvább, mert a férjem egészen komolyan vette azt a kijelentésemet, hogy itt egy hét múlva meg KELL lennie mindennek amire a babának szüksége lehet. 

Végül sikerült beszereznünk mindent amire szükség lehet az induláshoz, ennek pedig egyetlen kulcsa volt: hogy a lista már jóval korábban készen volt és tényleg csak el kellett menni a boltba. A lista egészen pontos volt, minden terméket kinéztem előre, így összesen 4 boltba kellett elmennünk: IKEA a bútoroknak, Brendon (mert ott bizonyos termékek jobb áron voltak), MiniManó (itt az összes többi volt jobb áron) és a Tesco. A férjem egyetlen nap alatt összeszerelte az össze bútort, ami tényleg emberfeletti teljesítménynek számít, mivel egy nappal korábban jól meghúzta szegény a hátát. :( Azt hiszem a para-lendületem átragadhatott rá is, mert hajtott nagyon. És meg kell mondanom, sokkal nyugodtabb vagyok, amióta készen vagyunk. 

Tehát az a kérdés, hogy mennyi időbe telik beszerezni mindent, az egyszerűbb kérdés, mert nekünk összesen 4 napba tellt mindent összeszedni, szombattól keddig. A nagyobb kérdés az, hogy mit is kell pontosan beszerezni?

A neten rengeteg lista van amiből ki lehet indulni, ebben vannak átfedések természetesen, de azért a mennyiségekben ill. a fontosság meghatározásában elég nagy eltérések vannak. Mint az a mi esetünkből kiderült, a jó lista kincset ér. Ugyan még bent van a baba, tehát nem használtuk a gyakorlatban a beszerzett dolgokat, így biztosan lesz valami ami kimaradt, vagy ami felesleges. De a lista jól átgondolt, mert több mint 10 héten keresztül volt időm finomítgatni.

Amit szerintem egy jó listának tartalmaznia kell: 

• Megfelelő kategórákat, amik alapján haladhatsz amikor összeszeded a szükséges dolgokat, pl. babaszoba, etetés, mozgás babával, tisztálkodás, stb.
• Meghatározni, hogy mit honnan szeretnél beszerezni, pl. melyik bababoltból, használtan vennéd-e vagy kölcsönöznéd, esetleg a családból kapjátok?
• Mikor lesz rá szükségetek? A szülés pillanatától vagy csak kicsit később, esetleg olyan termék, ami nem is biztos hogy fog kelleni, így a majd meglátjuk kategóriába tartozik, mint pl. elektromos mellszívó.
• Az adott termékből hány darabra lesz szükségetek? Nem elég csak azt felírni, hogy textil pelenka, fontos hogy hány darab textil pelenka?
• Én feltüntettem az egy darabra vonatkozó várható árat és a teljes mennyiségre vonatkozót is, de ez nyilván nem létszükséglet, aki szereti átlátni, annak hasznos információk. Mivel én excel táblázatot kézítettem, így azt is látom, hogy az egyes kategóriák mennyibe kerülnek. 
• A lista elemét megvettük már? Ez egy egyszerű igen-nem választás, viszont excelben jól szűrhetővé és átláthatóvá teszi, hogy mit kell még beszerezni, mi az ami már megvan (és hol tartunk a várható költségekkel).
• A kórházi tartózkodásra vonatkozó fontos kérdés még azon túl, hogy megvan-e minden, hogy vajon össze is lett-e készítve, ezt is célszerűnek találom vezetni. 

Ha a lista jól átgondolt, akkor valóban nagy segítség lesz a beszerzésnél. Ehhez persze bele kell ölni jó pár órát az előkészítésbe, fórumok és kommentek olvasgatása, babaoldalak átrágása, árak összehasonlítása, a neten keringő listák összehasonlítása, a sok kedves rokon hasznos tanácsainak végig hallgatása, stb. Ezek alapján kell kialakítanod a saját álláspontodat, olyan kérdésekben, amikről soha korábban még csak nem is hallottál: kókuszmatrac vagy szivacs, itatópohár vagy cumisüveg, és hordozni mibe fogod? Sok-sok óra, kétségbeesés, felkerül végre valami a listára, de egy hát múlva lehúzod és mást írsz fel helyette. Így megy ez. De megéri az előkészület, hiszen a para rámtörésétől számítva 7 napon belül gyakorlatilag minden készen áll arra, hogy Patrik beköltözzön az életünkbe. 

Szóval a lista jó dolog, csináljatok listát! :)