Amellett, hogy hogyan jelentem be a terhességemet, rögtön jött az egyéb járulékos kérdés, mint hogy kinek és mikor? Mert az ember nem egyszerre szokta bejelenteni a különböző szerepeiben. 

Én a terhességgel kapcsolatban magamhoz képest szokatlanulbabonás lettem, valószínűleg amiatt, hogy pont amikor arról próbáltam meggyőzni magam, hogy nem kell elkenődni ha nem fog gyorsan sikerülni, hirtelen baromi gyorsan sikerült. Micsoda váratlan fordulat... :) Ennek köszönhetően arra jutottam, hogy a férjemen kívül nem mondom el senkinek. Aztán persze ez nem teljesen így sikerült, de maradjunk annyiban, hogy nagyon kevesen tudták az első 12 hétben hogy mi a helyzet. A férjemen kívül két közeli barátnőm és két kollégám tudta csak, ők is csak a 6. hét után. Jobb a biztonság, valaki azért tudjon róla. Itt nyilván nem nem volt nagy bejelentés, csak úgy megmondtam és kész.

CSALÁD

A szüleim és az anyósomék a 12. hét letelte után tudták meg. Pont akkor volt a születésnapom, így ennek apropóján elmentünk egy étterembe. Ott mondtuk el nekik, mind a négyen kaptak egy-egy ajándékot, amiben nagymamás és nagypapás bögrék. Kellett egy perc mire leesett nekik, aztán viszont volt nagy öröm. Anyukám természetesen sírt. A férjem pedig a mai napig emlegeti, hogy nem fair, hogy csak nekem gratulált mindenki, pedig ő is részt vett a dologban. A nagyszülők még nem mondhatták el senkinek ezután, mert másoknak is személyesen szerettük volna elmondani.

Szintén a szülteésnapom apropóján összejött a tágabb család, így nekik is bejelentettük a 13. héten, két részletben. De egyelőre  ezután is még mindenkinek titokban kellett tartania, mert az egyik testvérem nem volt ott a születésnapon, mert éppen Erasmuson volt Finnországban. Szerencsére a 15. héten mentünk anyukámmal meglátogatni, úgyhogy neki is személyesen tudtam elmondani.

Igazság szerint, noha minden alkalommal más volt ahogy elmondtuk, egy dolog közös volt: sikítozás, ölelkezés, örömködés, és valaki mindeig sírt is. :) Tényleg nagyon különleges érzés, hogy ennyien várják a mi kis babánkat. Nagyon meghatódtam, hogy a másik testvérem, aki az USA-ba készül egy évre au pair-nek, rögtön elkezdte megszervezni, hogy egy hónappal később menjen ki, mert mindenképpen szeretne itthon lenni a szülésnél. 

MUNKAHELY:

A munkahelyemen csak ennél is később, a 17. héten mondtam el. Nem tudom miért vártam idáig, de valahogy nem éreztem azt a 12. hétnél, amit sokan, hogy azonnal el kell mondanom mindenkinek. Nem tudom miért, nem tudom megmagyarázni, de így éreztem jónak, hogy még várok.

A főnököm nagyon örült neki, és a kollégáim is, amelett, hogy nem számítottak rá (tudtak az inzulin rezisztenciáról és az IGT-ről is, emiatt mindenki elkönyvelte, hogy noga tudják, hogy szeretnénk már babát, de valószínűleg el kell napolni ezt a kérdést). Tény, hogy nem szerencsés időszakban jövök el, mert jelenleg több kiemelkedően nagy projektben is benne vagyunk, és nem csak az én helyemre érkezett új ember, hanem egy kolléganőm is más területre evezett a vállalaton belül, így őt is pótolni kellett éppen. Végül szerencsére meglett időben mindkét pozícióra az új csapattag, de azért folyamatosan kapom a visszajelzéseket, hogy bár nagyon örülnek a babának, de annak nagyon nem, hogy egy időre nélkülözniük kell. Nem mondom, ezt is nagyon pozitív hallani, annak ellenére hogy teljesen biztos hogy minden további nélkül át fognak állni az új rendszerre. :)

Jelenleg egy szakmailag nagyon jó időszakba kerültem, pont a terhességemnek köszönhetően. Azokat a feladatokat vették le rólam, amiket már nem szerettem annyira csinálni, nem volt kihívás, és azokban a projektekben kell teljes mértékben részt vennem, amikben amúgy is nagyon szerettem volna. Szóval ebből a szempontból a lehető legjobban alakult ez is. 

Összességében elmondhatom, hogy a környezetemben mindenki nagyon örült, támogatott, így engem egyelőre elkerültek azok az igazán negatív behatások, amikről sajnos sok kismama be tudna számolni. Nagyon szerencsésnek mondhatom magamat ebben is.