Milyen romantikus elképzelés: pont mint a Bepanthen reklámban, frissen és üdén, angyalian mosolygó babával hazaérünk, megetetjük, lefektetjük, összebújunk a férjemmel és a világon minden tökéletes. Aha, a fenéket! Káosz és anarchia!!!

A kórházból történő szabadulás során sok mindent lehetett rám mondani, de azt nem, hogy friss és üde vagyok. A császáros sebemmel, amit nem érhet víz, a még inkább elefántra dagadt lábammal, amiben meg annyi víz van hogy le is zuhanyozhatnék vele, egy hasfájós és ordító babával, akinek valószínűleg soha nem mutatták meg a kérdéses reklámot, P. papucsában slattyogtam a kocsi felé, hogy négy gyötrelmes nap után végre megmutathassuk a dednek, hogy hol fog lakni a következő 18 évben, ha tetszik, ha nem. De tényleg, ezt miért nem írják le több helyen, hogy egy dolog tuti: nem a saját cipődben mész haza, mert abba anyám, tuti nem fér majd bele a lábad még pár hétig...?

Korábban megbeszéltük a szüleimmel, hogy átjönnek az első nap, hogy megmutassák hogy kell fürdetni egy újszülöttet (kicsit halványak a gyerekkori emlékeim ezzel kapcsolatban). Ez igen nagy szerencsének bizonyult, mert amint hazaértünk és Patrik a változatosság kedvéért újra rázendített, belőlem előjött minden, ami rámrakódott a kórházi napokban: a fáradtság, a kétségbeesés, hogy nem tudok segíteni a kisbabámnak, hogy nem tudom mit lehetne még ezzel a rohadék hasfájással kezdeni, hogy nekem ez nem tudom hogy fog menni, de azt már most látom, hogy nem úgy ahogy kellene... P. igyekezett megnyugtatni, de sajnos nem voltam megnyugtatható állapotban. :( Apukámnak sikerült végül kilendítenie ebből az állapotból egy kedves kis történettel: 1987-ben Tiszakécskén egy újdonsült anyukához kellett rohannia, aki aznap ment haza a kórházból és aki addigra már 3x hívta a gyermekorvost, és akkor éppen kétségbeesve sírt otthon, hogy mit kezdjen egy kisbabával, miközben anyósa tanácstalanul őrizte. Ő volt az anyukám. :) Apa szerint kb. pont ugyanazokat a dolgokat mondtam el mint ő 32 évvel ezelőtt, pont amiatt aggódtam mint ő, és pont olyan hasfájós babája voltam anyának, mint nekem kicsi Patrik. :)

Ezen sikerült azért nevetni egy kicsit, mikor Anya is megérkezett tovább ment a nosztalgiázás, így sikerült megnyugodnom végül, és bár nem voltam kevésbé kétségbeesett vagy fáradt, de legalább a mélypontról kilendültem. Megtanultuk P.-vel a fürdetést is aznap este (a víz helyes hőmérsékletét pedig 2 nappal később :D), hogy hogyan kell hosszú ujjú body-t adni egy élő babára, és sokszor mantráztuk, hogy a hasfájásra azért van annyi praktika, hogy mire 3x végigpróbálsz mindent, elteljen annyi idő, hogy elmúlik magától is.

Ami eztuán következett, azért örökké hálás leszek a férjemnek: segített végre normálisan tisztálkodni (igen, ezt sem szokták említeni, hogy ha megvisel a császár egy nagy babával, akkor kell a segítség), beparancsolt a hálószobába, és először Anyával, majd egyedül tartotta a frontot 6 teljes órán keresztül, hogy az előző durván 5  teljes napi nem alvás után valahogy túléljek. Ha Ő nem lett volna, nem tudom mihez kezdek. Alvás után ha még nem is optimista, de legalább már nem is pesszimista hozzáállással véghattam neki a 2. napnak.

Igen, az élet nem mindig romantikus. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzeltük. Én nem gondoltam volna, hogy lehetek ennyire gyenge egy helyzetben, amit egy ilyen apró személy indukál. :) Hogy az első napok igenis lehetnek nehezek, hogy nem szégyen ezt bevállalni, mint ahogy azt sem, hogy császárral szültem, hogy a kórházban tápszert kellett adni a babámnak, hogy nem megy a szoptatás úgy ahogy szeretném, hogy néha fogalmam sincs hogy mit kellene csinálnom (ne tévesszen meg a magabiztosságom, csak jól felépített álca! :D), hogy amikor már nagyon sírt a kisbabám, volt hogy én is vele sírtam.

És van amikor az élet romantikus. Amikor nézem a babánkat és nem tudok vele betelni. Amikor egy új arckifejezést villant, egy önkéntelen mosolyt, ami még nem nekem szól csak a pukinak, amikor a szemembe néz és látom hogy engem lát, amikor teljesen elengedi a kis testét és feltétlen bizalommal alszik a karomban. Olyankor az élet romatikus. És tudom, minden porcikámmal tudom, hogy a férjemmel egy csapat vagyunk, egymást támogatva és kiegészítve a nehéz pillanatokban, hogy aztán együtt éljünk meg minden boldog pillanatot is.

Mert amikor vége a reklámfelvételnek és leáll a kamera, egy dologban legyen mindenki egészen biztos: a baba nem áll le.