A terhességem 31. hetébe érve elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor először éreztem azt, hogy most tényleg minden megváltozik. Nem csak tudom, hogy el fog érkezni, nem csak várom, hogy minden megváltozzon, hanem tényleg többé nem lesz már olyan mint azelőtt. Ez pedig az utolsó munkahetemmel jött el.

A kollégáim nagyon kedvesen búcsúztattak el, beillett egy babváró bulinak is, sokan és sokszor elmondták, hogy mennyire fogok hiányozni. A végeláthatatlan búcsúzkodások csak erősítették ezt az elvágólagos érzést, és azt gondolom, akkor dokumentálom hitelesen a terhességemet, ha nem csak a szép várakozó érzésekről beszélek, hanem a kétségekről is, amik ilyenkor teljesen természetesen jelentkeznek - hiszen megváltozik az életem. Egyes számban beszélek, mert bár természetesen a férjem élete is megváltozik, de van ami továbbra is csak a nőket értinti (érzékenyen).

Félek attól, hogy elveszítek olyan embereket, akik eddig fontos szerepet játszottak az életemben. Hogy mivel kevés babás barátom van, így én leszek az, aki "kimarad egy körből", és le fogok morzsolódni. Félek attól is, hogy az eddig olyan jól ismert életem teljesen a feje tetjére áll és azt sem tudom, hogy mit kell kezdenem az előttem álló problémákkal, vajon meg tudom-e majd oldani őket? Főleg amikor egyedül leszek. Vagy akkor, amikor nem leszek egyedül és minden oldalról a különböző vélemények, tapasztalatok borítanak el, hogy hogyan is kellene csinálnom mindezt.

Néha bizonytalansággal tölt el, hogy hogy fog alakulni a szakmai utam a továbbiakban. Én HR-es vagyok, sokat dolgoztam azért, hogy az lehessek, hogy elismerjenek, hogy szakmailag megbízható legyek. Mivel ezen a területen dolgozom, pontosan látom, hogy milyen helyzetben vannak az anyák a munkaerőpiacon. Vajon én is ugyanabban a helyzetbe fogok kerülni, mint annyian mások, vagy továbbra is lesz lehetőségem a szakmámban dolgozni és az életemnek ezen a területén is teljesnek maradni? És vajon már most rossz anya vagyok attól, hogy ezek a gondolatok egyáltalán eszembe jutnak?

Vajon jó anya leszek? Hiszen annyi buktatója van. Még felnőtt emberekkel is nehéz végigvinni egy-egy projektet, pedig ott elvileg egy a cél, és már mindenki elsajátította a szociális viselkedés alapjait is. Itt viszont csak én leszek a támpont, aki ráadásul nem is mindig a megfelelő cél felé akar menni (mert hogy lehetne egy gyereknek megfelelő cél a brokkoli, amikor olyan rengeteg édesség van a világom?).

Vajon tudom majd úgy szeretni, ahogy neki is jó, és vajon ő fog engem szeretni? Vajon amikor 30 éves lesz, akkor azt mondja majd, nekem, hogy "anya, ezt neked köszönhetem", vagy azt, hogy "még ez is miattad van így"? Vajon fogok tudni akkor is nevetni magamon, amikor egy kisgyerekkel járó minden gond és nehézség és lehetetlen helyzet és váratlan fordulat egyszerre ér el? Vajon jó anya leszek? 

Vannak félelmeim. Szerintem mindenkinek vannak ebben az időszakban, és az lenne a baj ha nem lenne, hiszen tényleg minden más lesz, hirelen mindennek tétje lesz aminek eddig nem és korábban jelentős dolgok válnak jelentéktelenné és talán és is más leszek, mint eddig.

Tehát vannak félelmeim.

De az a csodás, hogy állítólag egy kisember ezt egy csapásra meg fogja változtatni, amikor először találkozunk, és én már alig várom hogy vele együtt megszülessen a mi teljesen új családunk!