Patrik már bejáratott kis páciens, több rendelőt ismer, mint más 3 éves korára. Ennek az az oka, hogy mint akorábbi posztban említettem, a kerületi orvosi ellátás enyhén szólva is hadilábon áll az időpontokkal. Mivel a 6 hetes csecsemőultrahang vizsgálatra csak Patrik 4 hónapos korára kaptunk időpontot, így arra jutottam, hogy magánrendelést keresek. 

A magánrendelésekkel jó a tapasztalatunk, persze ha már fizet egy rakás pénzt érte az ember, akkor legyen is jó az a tapasztalat. Először a fent említett ultrahang vizsgálaton voltunk, az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központban. 20 perc alatt megnéztek mindent, Patrik az idő nagy részében jól tűrte, a maradékban pedig az egész ház hallott, hogy nem tűri jól. :) Persze ahogy kiértünk a folyosóra már csak nézelődött, így apukám kérdése teljesen jogos volt a váróban, hogy mi is hallottuk-e, hogy egy baba úgy visított valahol mint a választási malac? Nos igen... mi is nagyon jól hallottuk. :) Van egy eltérés az egyik vese értékében Patriknak, de megnyugtattak, hogy ez nagyon minimális, biztos ami biztos fél éves korában nézessek rá újra, de addig semmiképpen ne aggódjak miatta folyamatosan, mert valószínűleg neki egyszerűen ekkora és kész.

A következő egy sebészeti magánrendelés volt a Svábhegyi Gyermekgyógyintézetben, amit kedvenc Doktornőnknek köszönhettünk. Patriknak ugyanis köldöksérve van. Ez még nem akkora tragédia eddig. Doktornőnk azonnal fogta és leragasztotta. Nekem kicsit furcsa volt, mert azt olvastam, hogy már nem ragasztunk, de mindegy. Viszont utána mind az orvos barátnőm, mind a védőnőnk megerősítette, hogy már nem ragasztunk, felesleges. (Egyébként a védőnőnknek százszor jobban hiszek sajnos mint az orvosunknak, mert ő tényleg elhivatott és lelkiismeretes, benne jobban bízom.) A következő ragasztócserénél Doktornő nagy svunggal letépte a ragasztószalagot (sebes is lett a kis bőre több helyen, majdnem egy hétbe telt mire elmúlt) és minden fertőtlenítés vagy egyéb nélkül újabbat nyomott a helyére, de durvábban mint az előző alkalommal (az én soha nem bukó kisfiam innentől minden étkezés utáni kakinál bukott amíg le nem szedtem azt a szart, onnantól megint soha... érdekes...). Gondoltam, eljött az én időm, felvetem hogy mi lenne ha nem ragasztanánk. Mivel már tudtam, hogy óvatosan kell vele bánni, csak annyit kérdeztem, hogy nincs-e más kezelési lehetőség a ragasztáson kívül, mert a védőnőnk említette, hogy van a körzetében olyan kisbaba, aki köldöksérves, de nem ragasztja az orvos. Gondoltam jobban hangzik ha egy hivatalos személyre hivatkozom, és a védőnőnk tényleg mondta, hogy senki másnak nem ragasztják akit ő gondoz és már nem is szokták, szóval még finomítottam is rajta. Sajnos ezzel jól elszámoltam magam.  Doktornőnk szépen elmagyarázta nekem, hogy ő az elmúlt 40 évben nem látott olyan köldöksérvet, ami ragasztás nélkül meggyógyult volna, mert anélkül csak egyre nagyobb lesz és majd jól kidurran (sic!) és amúgy meg halálos is. Majd pedig felhívta a védőnőnket és jól lehordta, és fenyegeztőzött, hogy a főnökét is felhívja. Ezek után már egyáltalán nem bíztam benne, elvittem a magánrendelésre. A sérv nagy, de nem veszélyes. A köldöksérv specialista jó tanácsa: két dolgot ne engedjek, 3 éves kora előtt megműteni és véletlenül se ragasszák le. 6 hónapos korában ránéz újra a biztoság kedvéért, de ne aggódjak addig se, csak minden pelenkázásnál ellenőrizzem, hogy átjárható a sérvkapu.

Szóval nehezen tudom azt mondani, hogy oké, kérdezzük meg a Doktornőt, majd ő megmondja a tutit. 

Jelenleg járunk vissza lelkesen a havi bemutatásra, oltásra, és mindig előkészítem magamnak a ragasztószalagot már előző este, hogy el ne felejtsem leragasztani a köldökét Patriknak ha megyünk a Doktornőhöz. Szembeszállhatnék vele, megmondhatnám, hogy már 15 éve azt tanítják mindenkinek, hogy NE ragaszd le a köldökét, hogy haladjunk már a korral és ne riogassuk az anyukákat kidurranó köldökökkel és hasonló baromságokkal, meg is tenném, ha rólam lenne szó és nem a gyerekről. Így viszont gondosan leragasztom indulás előtt, kedves vagyok és türelmes, megválogatom a szavaimat, próbálok okosan kommunikálni. És közben jár az agyam.

Vajon hány ilyen lesz még életünk során, hogy ki kell bekkelni valahogy, csak ne érje hátrányos megkülönböztetés? Most már életünk végéig csak drága magánrendelésekre fogunk járni? Jobban tennén ha inkább a sarkamra állnék? De hát itt egészségről és betegségről van szó, az pedig nem játék. Mi lenne a helyes hozzáállás? Mi visz előbbre? Mi a jobb a gyereknek? Mi a jobb mindenkinek?

Addig is, amíg találok egy másik gyerekorvost akinek még nincs tele a praxisa, a fenti kérdésekre tényleg érdekelne a válasz. :)