Basszus, anya lettem!

Babával az élet: mit tegyél ha fáj a hasa?

2019. június 03. - realmommy

A kórházi időtöltés alatt szisztematikusan minden ott dolgozó minden bent fekvőt anyának szólított. Jöjjön ide anya, kakilt-e már anya (ezt a kérdést, mint kiderült a babára értik és nem rám...), igyekezzen anya, elkésett anya, stb. ... Ezt az identitásvesztést az elején csak arra fogtam, hogy ez egyszerűbb mint bárkinek a nevét megtanulni, ami abszolút nem is elvárható, és még mindig személyesebb, mint hogy jöjjön 122/2, itt a baba. Aztán rájöttem, hogy az én szempontomból, aki az első gyereket szülte, még egy nagyon fontos szerepe van: valóban elveszíteni a régi identitásomat és beépíteni az újat. Azt, hogy már anya vagyok. Ő itt az én babám. Akiről akkor is gondoskodnom kell, ha fáradt / beteg / lehangolt / másnapos / stb. vagyok.

Az anyaság azt jelenti, hogy mostnatól mindig neked adják vissza a síró babát.

 

7-totally-normal-reasons-why-babies-cry.jpg

 

Az első otthon töltött hét arról szólt, hogy próbáltunk összeszokni mi hárman, akik mostantól egy család vagyunk. Ez sok sírással telt, az esetek többségében Patrik részéről. Mert ebben az időszakban egyetlen kifejezőeszköze arra, hogy valami nem oké, az a sírás. A kérdés már csak az, hogy mi az ami nem oké?

A mi esetünkben általában a hasfájás volt az. Erre még a kórházban rájöttem és noha azt gondoltam hogy majd mennyire türelmesen fogjuk kivárni azt a kb. három hónapot míg elmúlik a hasfájás, a keservesen síró csecsemőt beillesztve az egyenletbe ez már nem tűnik olyan állati jó ötletnek. Így történt, hogy P. a második napon már rongyolt is a patikába, hogy szerezzen Biogaia-t, mert ugye a császár miatt kell a probiotikum, mert Patrik nem találkozott a jó kis baktériumaimmal a hüvelyben, ami direkt neki lett odakészítve. A harmadik nap ismét a patika az irány, mivel nem érünk rá kivárni a Biogaia hatását, tekintve hogy a gyerek úgy fel van fújódva mint egy hőlégballon, és ez nem mehet így tovább, toljunk egy kis Espumisant (nem sok elvvel vágtam neki ennek a gyerek dolognak, de mondjuk ki, hogy elég hamar feladtam mindet, kezdve a cumival, és már nem is érdekel). A negyedik nap jött a Panadol nekem, mert elfogyott a kórházból hazahozott fájdalomcsillapító és már nekem is kellett valamit lőni, hogy túléljem a fájdalmas sírást. P. azóta is törzsvásárló, szerintem lassan már előre ki van neki készítve a szokásos adag. :) 

 

c3109a0ebdf013e27e6f5f685b84515e.png

 

Természetesen mindenkitől meghallgattuk, hogy csak az idő segít a hasfájáson, csak legyek nyugodt, felesleges bármivel is próbálkozni. Ez lehet hogy így van, de egy ordító babával nagyon nagyon nagyon lassan telik az idő, így mi inkább a próbálkozást választottuk. A hasfájást és szél problémákat mérséklendő az alábbi intézkedéseket tettük (csak laikusként írom, hogy mit mire, mindenki olvasson utána és kérdezze meg a gyerekorvost, mi ezeket a mi orvosunk javaslatára alkalmazzuk így együtt), ami lehet hogy túlzásnak tűnik, de tekintettel arra, hogy ezek együttes használata tette élhetővé a napjainkat, majd a bűvös három hónap letelte után próbálok meg egyesével megszabadulni azoktól amiktől meg lehet:

  • Biogaia: ez egy probiotikum, segít a bélflóra kialakításában, hogy menjen az emésztés
  • Infacol: összegyűjti a kis buborékokat és kihajtja (az Espumisant váltottuk erre, nekünk az nem jött be, ez igen)
  • Gripe Water: kizárólag természetes összetevőket tartalmaz, és a szelek mellett segít hogy jobban csússzon a kaki
  • Colactase: gyakorlatilag laktáz enzim, mert Patrik azok közé a babák közé tartozik, akik tejérzékenyek, reméljük, hogy mint a legtöbb esetben, neki is el fog múlni fél éves kora körül
  • teljes tejmentes étrend: ezt nyilván én csinálom, és azt kell mondanom, hogy valóban nagyon sokat segített, látványos volt a javulás
  • megszakított étkezések: Patrik nagyon mohón eszik a cumisüvegből (100% anyatejes egyelőre, de üvegből), kb. ugyanannyi levegőt nyel, mint amennyi tejet. Így sokszor meg kell állni evés közben, hogy kibüfögje legalább a nagyját. Ezt nyilván hatalmas ordítások kísérik, de egyrészt már azon is dolgozunk, másrészt inkább ezen legyen felháborodva, mint hogy bent marajon a levegő.
  • minimum 30 perc büfiztetés, minden alkalommal: pontosan ahogy írom, minden alkalommal. Nincs kivétel. Még a 25. percben is akkorákat tud kiengedni, hogy ő is meg én is megijedünk tőle, mert három felnőtt férfinak becsületére válna... :O
  • melegítő párna: meggymag párna, ezt pont azt tudja, amit a neve is sugall, meg kell melegíteni és a hasára tenni
  • tornáztatás: a lábait körkörösen, fel-le és egyéb meghatározott módon tornáztatni amikor éppen szorul a hurok, hogy hátha könnyebben kijön aminek ki kell. Számomra is meglepő módon, el lehet találni azt a mozdulatsort, amivel gyengéden ki tudom nyomni belőle a fingot (ezek nem pukik, nem bizony, ezek kőkemény fingok!!!).
  • hordozás: miután leszakad vele a karom meg a hátam, szereztünk egy hordozókendőt és abban toljuk. Patrik nagyon szereti és mind a testhelyzet, mind az hogy olyankor én vagyok az élő melegítőpárna, segít a hasának. A blogbejegyzéseket és általában úgy írom, hogy rajtam van a kendőben és alszik.
  • hason fekvés: ezt egyelőre csak próbáljuk, mert nagyon nem szeret hason lenni, de másoknak ez is beválik.
  • szélcső: van aki ezt drasztikusnak tartja, én is annak tartottam a 6. hétig. Azóta néha bevetjük, azért figyelve, hogy ne legyen túl gyakori ez a fajta inger, de tény hogy amikor a sikítós sírásos fájdalom jön, akkor csak ez segít.

 

istock-944915006.jpg

 

És miután ezt mindet alkalmazzuk, óvatosan, de tényleg nagyon óvatosan megpróbálom leírni, hogy a 8. hétre elviselhetővé vált a helyzet. Nem jó, nem kellemes, de kezelhető, túlélhető. A legnagyobb dühöt mindig az keltette benne, hogy Patrik milyen boldog, érdeklődő baba lenne, ha nem lenne az a rohadt hasfájás. Szörnyű látni ahogy szenved, és nagyon örülök, hogy valamennyire sikerül neki segíteni. Most már azt is megtapasztalom, hogy nem csak a hasfájás miatt sírhat egy baba. :D Ez nagyon komoly felismerés volt, mert az első hetek után egyáltalán nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy nem fáj a hasa, de basszus mégis sír. És nem is éhes. Akkor meg mi a baj?

Miért sír a baba?????

Babával az élet: első nap otthon!

Milyen romantikus elképzelés: pont mint a Bepanthen reklámban, frissen és üdén, angyalian mosolygó babával hazaérünk, megetetjük, lefektetjük, összebújunk a férjemmel és a világon minden tökéletes. Aha, a fenéket! Káosz és anarchia!!!

A kórházból történő szabadulás során sok mindent lehetett rám mondani, de azt nem, hogy friss és üde vagyok. A császáros sebemmel, amit nem érhet víz, a még inkább elefántra dagadt lábammal, amiben meg annyi víz van hogy le is zuhanyozhatnék vele, egy hasfájós és ordító babával, akinek valószínűleg soha nem mutatták meg a kérdéses reklámot, P. papucsában slattyogtam a kocsi felé, hogy négy gyötrelmes nap után végre megmutathassuk a dednek, hogy hol fog lakni a következő 18 évben, ha tetszik, ha nem. De tényleg, ezt miért nem írják le több helyen, hogy egy dolog tuti: nem a saját cipődben mész haza, mert abba anyám, tuti nem fér majd bele a lábad még pár hétig...?

Korábban megbeszéltük a szüleimmel, hogy átjönnek az első nap, hogy megmutassák hogy kell fürdetni egy újszülöttet (kicsit halványak a gyerekkori emlékeim ezzel kapcsolatban). Ez igen nagy szerencsének bizonyult, mert amint hazaértünk és Patrik a változatosság kedvéért újra rázendített, belőlem előjött minden, ami rámrakódott a kórházi napokban: a fáradtság, a kétségbeesés, hogy nem tudok segíteni a kisbabámnak, hogy nem tudom mit lehetne még ezzel a rohadék hasfájással kezdeni, hogy nekem ez nem tudom hogy fog menni, de azt már most látom, hogy nem úgy ahogy kellene... P. igyekezett megnyugtatni, de sajnos nem voltam megnyugtatható állapotban. :( Apukámnak sikerült végül kilendítenie ebből az állapotból egy kedves kis történettel: 1987-ben Tiszakécskén egy újdonsült anyukához kellett rohannia, aki aznap ment haza a kórházból és aki addigra már 3x hívta a gyermekorvost, és akkor éppen kétségbeesve sírt otthon, hogy mit kezdjen egy kisbabával, miközben anyósa tanácstalanul őrizte. Ő volt az anyukám. :) Apa szerint kb. pont ugyanazokat a dolgokat mondtam el mint ő 32 évvel ezelőtt, pont amiatt aggódtam mint ő, és pont olyan hasfájós babája voltam anyának, mint nekem kicsi Patrik. :)

 

newborncrying.jpg

 

Ezen sikerült azért nevetni egy kicsit, mikor Anya is megérkezett tovább ment a nosztalgiázás, így sikerült megnyugodnom végül, és bár nem voltam kevésbé kétségbeesett vagy fáradt, de legalább a mélypontról kilendültem. Megtanultuk P.-vel a fürdetést is aznap este (a víz helyes hőmérsékletét pedig 2 nappal később :D), hogy hogyan kell hosszú ujjú body-t adni egy élő babára, és sokszor mantráztuk, hogy a hasfájásra azért van annyi praktika, hogy mire 3x végigpróbálsz mindent, elteljen annyi idő, hogy elmúlik magától is.

Ami eztuán következett, azért örökké hálás leszek a férjemnek: segített végre normálisan tisztálkodni (igen, ezt sem szokták említeni, hogy ha megvisel a császár egy nagy babával, akkor kell a segítség), beparancsolt a hálószobába, és először Anyával, majd egyedül tartotta a frontot 6 teljes órán keresztül, hogy az előző durván 5  teljes napi nem alvás után valahogy túléljek. Ha Ő nem lett volna, nem tudom mihez kezdek. Alvás után ha még nem is optimista, de legalább már nem is pesszimista hozzáállással véghattam neki a 2. napnak.

Igen, az élet nem mindig romantikus. Nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy azt elképzeltük. Én nem gondoltam volna, hogy lehetek ennyire gyenge egy helyzetben, amit egy ilyen apró személy indukál. :) Hogy az első napok igenis lehetnek nehezek, hogy nem szégyen ezt bevállalni, mint ahogy azt sem, hogy császárral szültem, hogy a kórházban tápszert kellett adni a babámnak, hogy nem megy a szoptatás úgy ahogy szeretném, hogy néha fogalmam sincs hogy mit kellene csinálnom (ne tévesszen meg a magabiztosságom, csak jól felépített álca! :D), hogy amikor már nagyon sírt a kisbabám, volt hogy én is vele sírtam.

És van amikor az élet romantikus. Amikor nézem a babánkat és nem tudok vele betelni. Amikor egy új arckifejezést villant, egy önkéntelen mosolyt, ami még nem nekem szól csak a pukinak, amikor a szemembe néz és látom hogy engem lát, amikor teljesen elengedi a kis testét és feltétlen bizalommal alszik a karomban. Olyankor az élet romatikus. És tudom, minden porcikámmal tudom, hogy a férjemmel egy csapat vagyunk, egymást támogatva és kiegészítve a nehéz pillanatokban, hogy aztán együtt éljünk meg minden boldog pillanatot is.

Mert amikor vége a reklámfelvételnek és leáll a kamera, egy dologban legyen mindenki egészen biztos: a baba nem áll le.

 

emily-5c8168b146e0fb00012c666a.jpg

Terhesség 39. hét - Szülünk babám!

Néhány hét szünet után újra itt, a neten. Ennek oka, hogy mint azt mindannyian vártuk, a szülés elkerülhetelenül bekövetkezett nálunk is. :) 

Már meg volt beszélve az indítás dátuma (terhességi diabétesz miatt nem engedték volna túl a 40. héten), úgyhogy tudtam, hogy legkésőbb április 16-án találkozunk Patrikkal. Ő ezt úgy döntött, hogy nem várja meg, aminek nagyon örülök, hiszen mégiscsak az a legjobb ha a baba akkor indul amikor szerinte is itt az ideje.

A szülésre igyekszik az ember felkészülni amennyire lehet, elvégre elég fontos esemény, én is így tettem, ahogy arról be is számoltam a blog eddigi bejegyzéseiben. A végére kis pánikhangulatba kerültem egy szerencsétlen kórházi kalandnak köszönhetően, amit ha egészen őszinte akarok lenni, nem sikerült levetkőznöm bármennyire igyekeztem magammal és másokkal elhitetni. Tényleg nagyon féltem a szüléstől. Igyekeztem arra koncentrálni, amit az egyik kolléganőm mondott, hogy a félelem nem baj, legalább nem veszem félvállról az egészet, és hogy koncentráljak arra, hogy azt csináljam amit a szülésznő és az orvos mond (választottak voltak, ergo megbíztam bennük), mert akkor könnyebben fog menni. Igazából attól féltem, hogy mi lesz ha pánikba esek és elkezdek hisztizni (hány ilyet hallani) és nem leszek képes végigcsinálni úgy, ahogy a babának, nekem és az önbecsülésemnek is a legjobb lenne.

Ehhez képest teljesen váratlanul ért, hogy amikor pénteken éjszaka, 1:30 körül elkezdődtek a fájások, akkor egyáltalán nem estem pánikba. Méregettem a fájásregisztráló appal, rendszertelenek, nem is durvák, van még idő. A férjem is felébredt egy ponton, csatlakozott hozzám, elmentem zuhanyozni, hogy kiderüljön valóban szüülünk-e vagy csak jóslók. A fájások erősödtek, gyakoribbak lettek, de még mindig rendszertelenek. Azért odalent helyretettem a dolgokat, biztos ami biztos, újabb zuhany, lássuk mi lesz ebből. Visszafeküdtünk aludni, a férjemnek ez sikerült, nekem sajnos nem. Fájások, rendszertelenek, nem múlnak. 8 körül felhívtam Tündét, a szülésznőnket, hogy bizonytalan vagyok, ez most az vagy sem, mi legyen. Ő azt mondta irány a kórház, biztos ami biztos. 

A kórházban megállapították hogy két ujjnyira ki vagyok tágulva, vagyis jobban mint kedden, amikor még teljesen zárt volt a méhszáj. Irány a CTG, egy órácskára. Ott minden rendben, újabb vizsgálat, már három ujjnyi. De a fájások rendszertelenek, ritkák, nem elég erősek. Idővel felszabadult hely a vajúdóban, befektettek és Tündének is szóltak, hogy akció van. A fájásgyengeség nem változott, ezért burokrepesztésre került sor. Na ez már beindította a bulit rendesen! Akkor már jöttek az igazi fájások. Tünde nagyon örült nekik, én hogy őszinte legyek, kevésbé. :) Amikor már tényleg javában ment a dolog, átköltöztünk az egyik szülőszobába. Itt volt lehetőség zuhanyzásra, labdán ülésre, ami szem-szájnak ingere, de nekem leginkább az ajtófélfába kapaszkodva volt jó állni. :D A férjem végig ott volt mellettem, bár kevéssé kommunikáltam vele, mert arra koncentráltam, hogy azt csináljam amit kell. Úgy vegyem a levegőt, ahogy a legjobb, a fájás alatt is olyan legyen a testtartásom ami a babának a legjobban segít.

 

p_83405543.jpg

 

Nagyjából 15:00 magasságában jött az érzés, hogy nyomnom KELL! Nem csak hogy lehet, meg jó lenne, meg itt az ideje, hanem hogy KELL! A méhszáj még mindig csak háron ujjnyi volt, a baba sehol, fent volt a korábbi pozícióban, nem indult meg. Oké, nyomjuk a méhszáj puhítót, aromaterápiát, bármit ami segíthet, de nem segített semmi. Nem tágultam, a baba pedig nem mozdult. A tolófájások nem viccesek, nekem pedig korábban azt mondták ha idáig jututnk, már csak kb fél óra és tuti megvan a baba. 17:00 körül Tünde és Cseh doktor vázolták nekem a helyzetet és hogy noha a természetes szülés a legjobb mindenkinek, de ők úgy látják, hogy itt bármennyit is várunk, nem lesz változás, mert annak azért lettek volna jelei az elmúlt 6 órában, a baba szívhangja rosszabb mint volt, bár tény hogy még elfogadható tartományban van, és mindezek tudatában úgy gondolják, hogy döntsünk a császár mellett. Egyetértettem velük, szerintem sem volt ez már így jó, én sem éreztem hogy tartanánk valamerre, nem örültem, de ez van, ha nem sikerült igazi eredményt elérni éjszaka óta, akkor ennyi volt. Bár azt megjegyeztem magamban, hogy na ez az igazi szívás, hogy végigvajúdod az éjszakát, meg az egész napot, és a végén még a császáros szereposztással is el kell játszani a darabot. :D 

Kb. egy óra múlva lesz műtő. Tessék??? Jól hallottam? Még egy teljes óra tolófájás? Igen, de ne aggódjak, hamar el fog telni. Ja, mondom, jó társaságban repül az idő ez tény, de nekem két percenként van két percig tartó tolófájásom, az meg minden csak nem a jó társaság kategória... És akkor mostantól ne nyomjak. Hogy a fenébe ne nyomjak? Itt let hangosabb a buli, mert Tündével korábban már tisztáztuk, hogy a hangoskodás nem segít, csak hátráltatja a kitolást, elveszi tőle az erőt, így most arra koncentráltam, hogy úgy vegyem a levegőt, és úgy nyomjak, hogy az a lehető legkevésbé legyen hatékony. Bár szerintem akkor sem történt volna semmi ha izoból nyomom még egy órát. 

Valamikor időközben bekötöttek egy branült is, természetesen az amúgy is nagyszerű vénáim csodálatos állapotban voltak így a nap végére, úgyhogy Tünde nem is bírt vele, pedig állítólag őt szokták hívni mások ha nem megy a szúrás. Végül egy másik orvosnak sikerült megszúrnia, a jobb kezemen ráadásul, mert a bal addigra már használhatatlan volt. Mindig így járok, hogy az ügyes kezemben végzi a tű, nehogy használni tudjam. :)

18:00 körül elindultunk a műtőbe, ott megkaptam a spinált két fájás között, Tünde végig velem volt és mikorra felfeküdtem az asztalra és már nem éreztem semmit, akkorra a férjem is megérkezett, átöltözve a műtősruhába.

18:53-kor pedig megszületett a mi csodálatos kisfiunk, Patrik.

 

file-20180412-587-1br42ow_2.jpg

 

A férjem végig Patrikkal lehetett, vele volt az első bőrkontaktus is, a mellkasára fektették, az aranyórát így valójában ő élhette át, amit egyrészt nagyon sajnálok, mert szerettem volna részese lenni, de másrészről nagyon nagyon megérdemelte ezt a kitüntetett időt, mert a terhesség és a szülés alatt végig támogatott minden lehetséges módon, így valójában nem bánkódom emiatt, inkább csak irígykedek. Persze nekem is odahozta Tünde még a műtőben megmutatni, az arcunkat össze is érintettük. :) Az őrzőben nem volt hely, így a vajúdóba kerültem vissza 6 órára, ott egy kicsit a kezembe kaptam, de aztán elvitték őt, hogy a cukor helyzet miatt alaposan megvizsgálják.

Ezt követően három és fél borzalmas napot töltöttünk a kórházban, ami nagyon megviselt bennünket, Patrikot és engem is. Erről nem szeretnék írni egyelőre, mert először még nekem kell feldolgozni. 

Patrik azt hiszem egészen jól feldolgozta, miközben ezt írom, a hordozókendőnkben alszik a mellkasomon, mert van amikor a borzalmas hasfájásra csak ez az egy megoldás van. :) Az életünk egyik pillanatról a másikra fenekestől felfordult, olyan módon, amire lehetetlen felkészülni. Patrik pénteken lesz 6 hetes, de az előző életünk távolsága éveknek tűnik...

Hihetetlen ez a kisfiú, hogy itt van, hogy belőlünk lett, hogy ilyen csodaszép és okos és különleges, és hogy így is lehet szeretni valakit... Azóta minden nap tanulok valami újat, hol róla, hol magamról, hol a kapcsolatokról, hol az életről. Különleges kaland kezdődött így hármunknak!

 

natural_birth_vs_epidural_newborn_baby_hand_2.jpg

Terhesség: 36. hét

Az évezred marketing dobása: "áldott állapot"

Vannak dolgok, amiről valahogy nem beszélünk (eleget és kellően őszintén) a terhesség kapcsán, így a hozzám hasonló első babát váró nőket alaposan meg tudja lepni a terhesség néhány fordulata. Ezért nem is csodálkozom, amikor a különböző kismamás Facebook csoportokban az újonnan belépők szétparázva teszik fel újra és újra ugyanazokat a kérdéseket, hiszen erről nem igazán beszélt senki. 

 

pregnancypain3.jpg

 

A legjobban az egyik kiakadt, több gyermekes anyuka foglalta össze egy posztban, hogy mi jellemzi a terhesség utolsó trimeszterét: ha fáj valami, akármi, akárhol és nem vérzel, akkor az általában "normális". Amikor ezt olvastam, még nem éreztem át teljesen ennek a gondolatban a mély igazságát, de a 36. héten már annál inkább. 

Komolyan remélem, hogy aki először kitalálta, hogy a terhességet nevezzük áldott állapotnak, az megkapta érte az évezred marketingese szobrot, mert nagyon megérdemli! :)

Tehát, beszéljünk arról, amiről nem szoktunk beszélni.

  1. Alvás. A terhesség felkészít szépen arra az időszakra is, amikor a baba belendül és alvásmegvonással fog büntetni, valószínűleg ezért tudjuk majd túlélni ezt az időszakot. Olyan szépen, finoman csúsztam át a jó alvóból az egyáltalán nem alvóba a hetek alatt, hogy szinte fel sem tűnt. Hogy nem tudok a bal oldalamon feküdni, hogy nem tudok háton feküdni, hogy nem tudok a jobb oldalamon sem feküdni, hogy a párna már kb. semmit nem segít, ezek olyan kis cselesen csúsztak be az életembe, hogy egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy te jó ég, már 4 napja nem tudtam egy félig normálisnak nevezhetőt aludni. Ravasz...
  2. Helyváltoztatás. A világ legegyszerűbb dolga felállni a fotelból és kimenni tölteni egy pohár vizet. Ugye? Kivéve ha terhes vagy, mert akkor egészen elképesztő ninja mozdulatokkal fog tudni csak kikászálódni a fotelból, ami amúgy két hete még tök kényelmes volt (hát mostanra már nem az), és végleg el kell engedned azt az illúziót, hogy egy terhes nőnél nincs szebb dolog a világon, mert ez csak addig igaz, amíg meg nem kell mozdulnia. 
  3. Elefánt-láb. Vannak olyan szerencsések akik ezt megússzák teljesen, én azt hiszem azért szerencsésnek mondhatom magam, hogy csak a 35. héten találkoztam vele először. Amikor egyszer csak olyan lábam lett, hogy Dumbó sírva könyörgött volna egy fotóért ha látja, mondván a mamájára emlékezteti. Nem is kellemes, bár tény hogy nekem nem párosul sem visszerekkel, sem nagyobb fájdalommal, amiről sokan beszámolnak, és még van egy sportcipőm amiben teljesen jól belefér a lában, tehát nem csak a papucs maradt, mint sok más nőnek.
  4. Séta. A séta jót tesz, testmozgás mindig jó, az elefántlábra pedig kifejezetten jó hatással van. Addig a kb. 15 percig, amíg bírom. Tisztában vagyok vele, hogy a fitt kismamát nem rólam fogják mintázni, de azért ennél komolyabb állóképességem volt még pár hete. Most meg egy laza séta kör végére már keményedik a has, fáj a csont, a pingvinjárástól meg tiszta tengeribeteg lesz az ember. 
  5. Életem középpontja: a WC. Nekem mindig gyorsan dolgozott a vesém, gyerekkoromban a vizeletvisszatartáshoz kapcsolódó hormon gondjaim is voltak, tehát nevezhetem magam rutinos vizelési kellemetlenségekkel küzdő embernek. Azonban még a legelvetemültebb időszakokban sem éltem meg azt, amit most, vagyis hogy nem számít hogy mikor mentem el utoljára mosdóba és hogy mennyit ittam egyébként, bármikor, bárhol belerúghat valaki egy akkorát a hólyagomba, hogy annak látványos vége lehet. És ami a legfurcsább: még csak nem is vagyok rá dühös ezért. :) (Rúgások nélkül meg cirka 30 percenként megyek menetrendszerűen, de ott legalább tudom mennyi időm van kb.)
  6. Érzelmi hullámvasút. Engem nem ríkatnak meg a babás videók meg a kiskutyás videók, mert úgy általában ezek a dolgok, de tudom, hogy vannak akiket igen. Nincs rá magyarázat, egyszerűen csak jön a hormonlöket és a terhes nő könnyei már potyognak mint a záporeső. A legjobb, amikor viszont minden kiváltó ok nélkül kezd el az ember sírni, ezt viszont már én is tapasztaltam. A férjem áll felettem kétségbeesve, hogy mi a baj, én meg egyszerre sírok és nevetek magamon, hogy fogalmam sincs mi a baj, igazából semmi és majd az is mindjárt elmúlik. :)
  7. Fáj valamid? Teljesen normális. Olyan helyek is fájni tudnak, amikről előtte nem is gondoltad. Ebben is a mérsékelten szerencsések közé tartozom, mert a 33. hétig renben voltam. Azóta megtanultam hol lakik a Jóisten, nem is egyszer. Hogy mi az mi fájni tud? Minden belső szerved és csontod és testrészed. A derék, a tüdő, a has felső része, a has alsó része, a szeméremcsont, a medencecsont, a comcsont, a hüvely, valami ott belül ami nem is tudom hogy mi de állatira tud fájni, és vannak az extra szívások (hálás vagyok, hogy ezt csak hallomásból tudom): a vese és az epe, a durva bélgörcs, stb. Az utolsó három kivételével mindre csak legyintenek az okosok (egy-két kiegészítő kérdés után persze), hogy áhhh, ez teljesen normális.
  8. Étkezés. Nekem a terhesség első percétől tartanom kellett a cukros diétát, és elég sokáig tartott hányós korszak is, azt hiszem talán ezért került el a klasszikus kívánósság, persze nem mondom, hogy soha nincs ilyen, csak a) általában legyűröm, mert tudom hogy a babának nem lenne jó, vagy b) nagyon ritkán erős annyira, hogy egy kicsit engedek neki. De van, akit nagyon erősen kiüt bizonyos ételek utáni sóvárgás (ilyenkor látni kétségbeesett férfiakat, akik kovászos uborkát, tejfölt és dinnyét vesznek az éjjelnappaliban), és van aki viszont 40 hétig gyakorlatilag alig tud enni valamit, mert folyamatosan émelyeg. A szerencsésebbek is tapasztalhatják azonban, hogy a harmadik trimeszterben visszatér az émelygés, bizony, csak hogy újra jó legyen.
  9. Van, aki kap még extrát is. Igen, a terhességnél oda kell figyelni, mert bizonyos tünetek azt jelzik, hogy te azok közé tartozol, akik még egy kis extrát is kaptak a terhességhez, amire nagyon kell vigyázni, pl.: a terhességi cukorbetegség, a preeclampsya, a terhességi toxémia, van akinél sajnos elkezd szivárogni a magzatvíz idejekorán, és még sorolhatnám. A teljesen normálisnak tűnő kellemetlenségekre is jobb rákérdezni, inkább gondoljon paramaminak az orvos, a védőnő vagy akárki, mint hogy ne derüljön ki a baj!
  10. Folytasd a listát szabadon. Igen, ez a legjobb része. Minden terhesség más és más, ezért nagyon változatosan tudja megpróbáltatások elé állítani a gyanútlan terhes nőt a harmadik trimeszter. És nyugi, általában ezek is mind-mind normálisak.

 

pregnant-woman-with-back-pain-due-to-sciatica.jpg

 

Mindezek abszolút megerősítenek abban, hogy a gyermek elképzelhetetlen ajándék és az anyaság valami elképesztően fantasztikus érzés lehet, amit nem lehet semmihez sem hasonlítani, hiszen máskülönben mi késztetné nők ezreit arra, hogy amikor szóba kerül a terhességük története, mindezt kihagyják az elbeszélésből, sőt, újra és újra bevállalják hogy végigmenjenek az úton, akármilyen nehéz is volt nekik személyesen.

Lehet hogy vannak olyan "marketing szövegek", amik csak utólag visszatekintve nyernek értelmet?

Már nagyon várom, hogy a mi születendő kis családunkkal ezt kideríthessem!!! :)

Terhesség 35. hét

Legyen-e apás a szülés? Kinek van helye a kórházban?

Ez a kérdés engem nagyon sokat foglalkoztatott, annak ellenére, hogy valójában ez az egyetlen olyan dolog volt a terhességem altt eddig, amibe úgy istenigazából nem volt beleszólásom, és ezzel én is tisztában voltam. :)

A férjem az első pillanattól, sőt már azelőtt tisztában volt vele, hogy itt bizony csak úgy bújhat ki egy gyerek a lábam között, ha annak ő is szemtanúja lehet, máskülönben addig kell szorítanom, amíg a) be nem ér a kórházba akárhonnan is indult, vagy b) a baba 18 éves nem lesz és már nem korlátozhatjuk abban hogy kibújjon. Valahol megértettem, ez volt náluk eddig is természetes a családban, a bátyjai is mindig ott voltak a gyerekek születésénél, szóval ennek ez a rendje és kész. Sőt, még más családtagok is végig ott voltak a kórház területén a szülés teljes időtartama alatt (egyszer még én is...).

Az én családomban ez egészen máshogy alakult. Az én születésemkor apa nem hogy nem volt ott, de csak másnap reggel tudta meg hogy megszülettem, amikor telefonáltak a kecskeméti kórházból a tiszakécskei munkahelyére, hogy az éjjel lánya született. Nekünk (és a szomszédoknak, ismerősöknek) még vezetékes telefonunk sem volt. A hugaimnál az egyik alkalommal rám kellett vigyáznia, ezért az apás szülés lehetősége eleve kizárva (messzi és/vagy dolgozó nagyszülők), a másik alkalommal pedig bárhogyan taposta a pedált, a tesóm még nála is gyorsabb volt, így csak a végeredményre érkezett meg. A nagynénéim közül volt aki apás szüléssel szült, de annyira nem volt meggyőző a beszámolója, nekem pedig alapvetően az az álláspontom, hogy ez a csodálatos pillanat, amikor egy új élet érkezik a világra, egy elég gusztustalan folyamat gyönyörű eredménye, így talán nem véletlen, hogy időtlen idők óta nők segédkeztek leginkább a szülésnél, amíg nem jöttek a férfi szülész orvosok (amivel persze semmi gond, nekem is férfi orvosom van, de az szerintem más kategória mint az ember férje).

 

b27f76e9b701748fe9fddb3b0742f9dc.jpg

 

Tudtam, hogy vannak olyan álláspontok, miszerint a jó részét is együtt csináltuk, akkor a szarból is vegye ki a részét, vagy hogy a kötődést az segíti elő ha az apa is ott van (szerintem ez azért túlzás, anélkül is lehet kötődni) és hasonlók, de nekem valahogy csak az járt a fejemben, hogy basszus, ami ott történik azt mindet végignézi, én se én se a "dolog" nem lesz se szép, se felemelő látvány... Mint kutatásaimból kiderült, egyébként én vagyok a kisebbség ezzel a véleményemmel. :)

A másik a család kérdése. A férjem családja, főleg a szülők nagyon pártolják, hogy aki csak tud legyen ott a szülés időtartama alatt, de ez engem meg kifejezetten frusztrál már gondolati szinten is. Hogy itt is legyen összehasonlítási alapom, hogy most megint én vagyok az aki nem úgy gondolkodik mint a nagy átlag, megkérdeztem az ismerőseimet (és fórumokon idegeneket is), meg a saját szüleimet is, hogy mit gondolnak erről. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy inkább az a gyakori, hogy nincs ott a család, úgyhogy kevésbé éreztem magam ufónak. A szüleim sem tartanak igényt az órák hosszat tartó várakozásra, aminek a végén amúgy nem is láthatják majd a babát (ahol én fogok szülni, ott nem lehet bemenni eléggé ahhoz, hogy lássák, és őszinte leszek, az a bruttó 3,5 másodperc amíg máshol látni lehet egy kb. 30 perces babát, háááát, szerintem nincs egálban a várakozási idővel ha nem te vagy valamelyik szülő...). Szóval itt a kórháznak hála hamar eldőlt, hogy a családnak ezúttal otthon kell maradnia, ami ellen ők még kicsit ágálnak, de igazából nincs sok választás. Arra külön felhívta a figyelmemet a szülésznő, hogy ha nem is a férjem hoz be a kórházba szülni, akkor se jöjjön be velem az az egyén aki behozott a szülészeten belülre, mert itt bizony csere nincs. Aki egyszer bejött az végig ott van, de olyan nincs náluk, hogy na akkor most váltás. Én ezzel meg tudok barátkozni, ahogy korábban már írtam, nekem más szempontok voltak elsődlegesek.

 

2018-11-02_0018.jpg

 

A másik, ehhez kapcsolódó kérdés, hogy a kórházban töltött 3 nap alatt, kik jöjjenek be meglátogatni? Itt nagyon eltérő szokásokkal találkoztam, persze sokszor a távolság is közre játszik a gyakorlatban. Az én véleményem, hogy az a 3 nap amúgy sem sétagalopp, a regenerálódásról szól. Szerintem bőven elég lenne ha a nagyszülők 1x bemennének megnézni az unokát, aztán majd otthon kiélhetik magukat. Nálunk itt is vannak ettől eltérő gondolatok, úgyhogy meglátjuk hogy fog ez menni a gyakorlatban. Remélhetőleg jól fogom viselni a szülést és az utána következő napokat is, máskülönben lehet hogy szembe kell mennem az eddigi "szokásjoggal"...

Az apás szüléssel kapcsolatban az elmúlt hetekben komoly változás állt be nálam, amit nem gondoltam volna. A kórházas élmény annyira rossz és ijesztő volt, hogy azóta sokkal jobban parázok mindentől, minden kis szúrás, jósló fájás, ami valljuk be nem szerencsés, mert ebben az időszakban ezek már elég gyakoriak, minden napra jut több is belőle. :) Meglepő módon már én is úgy voltam vele, hogy a férjemnek igenis ott kell lennie velem a szülésnél, mert ez fontos, és biztonságot ad a gondolat. Pedig rám nem jellemző, hogy így megváltozzon valamivel kapcsolatban a véleményem, ha már egyszer évek óta ugyanaz. Üdv a harmadik trimszterben. :D

 

a5e5d92d767fa45079bf3d991e7728bf.jpg

 

Továbbra is azt gondolom egyébként, hogy nem lesz szép az amit látni fog és gondolok hogy milyen hatással lesz rá. Továbbra is úgy érzem, hogy nem véletlen, hogy főként nők segédkeztek a szülésnél (persze, persze, tudom, hogy már más világot élünk, felvilágosult, modern, változnak a normák, tényleg tisztában vagyok ezzel, de a szülés az szülés maradt).

Szóval odabent most teljes anarchia uralkodik a fejemben, így bár a nem terhes énem továbbra is aggódik a kérdés miatt, a terhes énem úgy gondolja, hogy csak úgy szülhetünk, ha mindketten ott vagyunk. :) 

Terhesség: 34. hét

Mi kellhet egy babának? És ezeket mennyi időbe telik beszerezni? Így készítsd a listát!

A kórházi időtöltés után már közel sem voltam olyan magabiztos, és a korábban kevésbé SOS-nek tűnő kérdések is váratlanul nagy nyomással nehezedtek rám. Ilyen volt például az a kérdés, hogy készen van-e a babaszoba, megvan-e minden ami egy babának kellhet? Készen állunk-e az indulásra?

Természetesen egy hete, amikor kiengedtek a kórházból, még semmink, de semmink nem volt. Se babaszoba, se egyéb szükséges dolgok. Csak egy teljesen üres babamentes szobánk, de igazából még abban is voltak olyan dolgok, amiket ki kellett pakolnunk mielőtt a bepakolás elkezdődhetett volna. Egy parázó terhes nőnél valószínűleg nincs durvább, mert a férjem egészen komolyan vette azt a kijelentésemet, hogy itt egy hét múlva meg KELL lennie mindennek amire a babának szüksége lehet. 

Végül sikerült beszereznünk mindent amire szükség lehet az induláshoz, ennek pedig egyetlen kulcsa volt: hogy a lista már jóval korábban készen volt és tényleg csak el kellett menni a boltba. A lista egészen pontos volt, minden terméket kinéztem előre, így összesen 4 boltba kellett elmennünk: IKEA a bútoroknak, Brendon (mert ott bizonyos termékek jobb áron voltak), MiniManó (itt az összes többi volt jobb áron) és a Tesco. A férjem egyetlen nap alatt összeszerelte az össze bútort, ami tényleg emberfeletti teljesítménynek számít, mivel egy nappal korábban jól meghúzta szegény a hátát. :( Azt hiszem a para-lendületem átragadhatott rá is, mert hajtott nagyon. És meg kell mondanom, sokkal nyugodtabb vagyok, amióta készen vagyunk. 

Tehát az a kérdés, hogy mennyi időbe telik beszerezni mindent, az egyszerűbb kérdés, mert nekünk összesen 4 napba tellt mindent összeszedni, szombattól keddig. A nagyobb kérdés az, hogy mit is kell pontosan beszerezni?

 

ke_pernyo_foto_2019-03-15_13_24_35.png

 

A neten rengeteg lista van amiből ki lehet indulni, ebben vannak átfedések természetesen, de azért a mennyiségekben ill. a fontosság meghatározásában elég nagy eltérések vannak. Mint az a mi esetünkből kiderült, a jó lista kincset ér. Ugyan még bent van a baba, tehát nem használtuk a gyakorlatban a beszerzett dolgokat, így biztosan lesz valami ami kimaradt, vagy ami felesleges. De a lista jól átgondolt, mert több mint 10 héten keresztül volt időm finomítgatni.

Amit szerintem egy jó listának tartalmaznia kell: 

  • Megfelelő kategórákat, amik alapján haladhatsz amikor összeszeded a szükséges dolgokat, pl. babaszoba, etetés, mozgás babával, tisztálkodás, stb.
  • Meghatározni, hogy mit honnan szeretnél beszerezni, pl. melyik bababoltból, használtan vennéd-e vagy kölcsönöznéd, esetleg a családból kapjátok?
  • Mikor lesz rá szükségetek? A szülés pillanatától vagy csak kicsit később, esetleg olyan termék, ami nem is biztos hogy fog kelleni, így a majd meglátjuk kategóriába tartozik, mint pl. elektromos mellszívó.
  • Az adott termékből hány darabra lesz szükségetek? Nem elég csak azt felírni, hogy textil pelenka, fontos hogy hány darab textil pelenka?
  • Én feltüntettem az egy darabra vonatkozó várható árat és a teljes mennyiségre vonatkozót is, de ez nyilván nem létszükséglet, aki szereti átlátni, annak hasznos információk. Mivel én excel táblázatot kézítettem, így azt is látom, hogy az egyes kategóriák mennyibe kerülnek. 
  • A lista elemét megvettük már? Ez egy egyszerű igen-nem választás, viszont excelben jól szűrhetővé és átláthatóvá teszi, hogy mit kell még beszerezni, mi az ami már megvan (és hol tartunk a várható költségekkel).
  • A kórházi tartózkodásra vonatkozó fontos kérdés még azon túl, hogy megvan-e minden, hogy vajon össze is lett-e készítve, ezt is célszerűnek találom vezetni. 

Ha a lista jól átgondolt, akkor valóban nagy segítség lesz a beszerzésnél. Ehhez persze bele kell ölni jó pár órát az előkészítésbe, fórumok és kommentek olvasgatása, babaoldalak átrágása, árak összehasonlítása, a neten keringő listák összehasonlítása, a sok kedves rokon hasznos tanácsainak végig hallgatása, stb. Ezek alapján kell kialakítanod a saját álláspontodat, olyan kérdésekben, amikről soha korábban még csak nem is hallottál: kókuszmatrac vagy szivacs, itatópohár vagy cumisüveg, és hordozni mibe fogod? Sok-sok óra, kétségbeesés, felkerül végre valami a listára, de egy hát múlva lehúzod és mást írsz fel helyette. Így megy ez. De megéri az előkészület, hiszen a para rámtörésétől számítva 7 napon belül gyakorlatilag minden készen áll arra, hogy Patrik beköltözzön az életünkbe. 

Szóval a lista jó dolog, csináljatok listát! :) 

Terhesség: 33. hét

Terhesen a kórházban - amikor beüt a baj

Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mert a terhességi cukorbetegség ellenére a terhességem 33. hetéig nem szembesültem olyan komolyabb problémával, ami igazán veszélyes helyzetnek lett volna mondható. Nos, aztán minden megváltozott. 

A 33. héten egyik pillanatról a másikra levert a lábamról egy agresszív vírus, amit nem tudom hol kaphattam el, hiszen kevés helyen fordultam meg (a legvalószínűbb, hogy a diabetológiai látogatásomon, mert kórházi rendelésre járok be és órákat töltök ott minden alkalommal, de ez is csak hipotézis). A vírus szörnyű, folyamatos és szimultán hányás - hasmenés kombinációval járt, ami pár óra alatt nagyon ijesztővé vált. A helyi orvosi ügyelet amikor megtudta, hogy terhes vagyok, lerázta magáról a kérdést, és közölték, hogy nem is fognak kijönni hozzám, hívjam fel az orvosomat. Mivel éppen orvos váltásnál vagyok, de az új orvosommal még nem ismerjük egymást, ezért a szülésznőt hívtam fel, aki a szülésemet fogja kisérni. Ő mondta, hogy irány a kórház mindenképpen. Addigra az állapotom annyira leromlott, hogy nem mertünk mi elindulni, mentőt hívtunk, abban bízva, hogy akkor gyorsabban jutok szakszerű ellátáshoz és segítséghez. 

A mentő 1 óra és 15 perc várakozás után érkezett meg. 

Ez nagyon hosszú idő. Szerencse, hogy végül nem bizonyult nagyobbnak a baj. A helyzet úgy hozta, hogy valószínűleg még így is velük jutottam a leggyorsabban segítséghez, de ezt akkor még nem tudtuk. Mindenesetre azt megtapasztaltam, hogy a mentőkkel amikor az intézményéig jutottunk szerencsére már sima volt az út, ezért gondolom, hogy amit veszítettünk az egyik oldalon, abból valamit visszanyertünk a másikon. Bár tény hogy még nem mentem be csak úgy a kórházba ilyen panaszokkal.

 

women_patients_in_hospital_efbd42b2.jpg

 

Addigra már görcseim is jelentkeztek, ütemesen, ijesztően. A mentőtiszteknek nagyon hálás vagyok a segítségért, és hogy végül megkíméltek attól, hogy még a területileg illetékes kórházban is tegyünk egy kört, és rögtön a SOTE II-re vittek, hiszen úgyis ott fogok szülni, úgyis oda küldenének majd tovább. Sajnos a sok frontnak köszönhetően a SOTE II. PIC osztálya teljesen tele volt, ezért nem fogadtak be, mert nem lehetett tudni, hogy mi lesz még ebből. Gyorsan ellenőrizték a baba szívhangját és tovább küldtek a János kórházba (azért még hagytam ott is némi produktumot, bár addigra már nagyon ki voltam száradva).

A János kórházban azonnal megnézték a baba állapotát. A szervei épségben voltak, a méhlepény nem kezdett leválni és a méhszáj is zárva maradt, ami mind nagyon-nagyon jó hír. CTG-re is kötöttek, így a szívét még hosszabb ideig is hallgattuk, közben én is megkaptam az újabb folyadékpótlást (az első infúzót még otthon a mentősök bekötötték) egy nagy adag magnéziummal a görcsök ellen, majd hányáscsillapítót a következő adaggal.

Nagyon hálás vagyok a szombat esti kórházi dolgozóknak, mert én nagyon rosszul voltam és nagyon féltem. Onnan tudtam, hogy lassan javul a helyzet, hogy ők is lazábbak lettek, mert az elején feszült volt a helyzet. Végül éjfél körül elhelyeztek egy kórteremben, elkülönítve a többiektől.

Egészen szerdáig kellett bent maradnom, hogy biztosan magunk mögött tudhassuk a görcsöket és a vírust is, és biztonságosan hazajöhessek. 

 

pregnant-woman-drip.jpg

 

Nos, azóta nem viszonyulok ugyanúgy a terhességhez és a szüléshez. Korábban abszolút optimista és nyugodt voltam ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Nagyon megijedtem és azóta is félek. Tudom, hogy a derekam nyilalása a növekvő súly miatt van, és más kismamák már sokkal korábban tapasztalták ezt, én most mégis megijedek tőle. Amikor mosdóba megyek, ugyanúgy nézem a wc papírt, mint az első 12 hétben, hogy ugyan olyan a színe, amilyennek lennie kell. És még sorolhatnám. Persze nem telt el még egy hét sem az eset óta, de nem számítottam saját magamtól erre a reakcióra. Bízom benne, hogy még pár nap és el fog múlni. 

Emellett elkezdtem aggódni azok miatt a dolgok miatt is, amik még nem állnak készen a baba érkezésére, így a férjemnek most a 4 nap kórházi megpróbáltatások után amikor egyszerre kellett dolgoznia és engem támogatnia, sajnos még legalább egy hét intenzív időszak következik, mert a hosszú hétvégére szeretném ha minden, de minden készen lenne Patrik érkezésére. Szerencsére jól viseli, amit ezúton is köszönök... már nem tart sokáig! :) 

Terhesség: 31. hét

Mostantól tényleg minden megváltozik

A terhességem 31. hetébe érve elérkeztem ahhoz a pillanathoz, amikor először éreztem azt, hogy most tényleg minden megváltozik. Nem csak tudom, hogy el fog érkezni, nem csak várom, hogy minden megváltozzon, hanem tényleg többé nem lesz már olyan mint azelőtt. Ez pedig az utolsó munkahetemmel jött el.

A kollégáim nagyon kedvesen búcsúztattak el, beillett egy babváró bulinak is, sokan és sokszor elmondták, hogy mennyire fogok hiányozni. A végeláthatatlan búcsúzkodások csak erősítették ezt az elvágólagos érzést, és azt gondolom, akkor dokumentálom hitelesen a terhességemet, ha nem csak a szép várakozó érzésekről beszélek, hanem a kétségekről is, amik ilyenkor teljesen természetesen jelentkeznek - hiszen megváltozik az életem. Egyes számban beszélek, mert bár természetesen a férjem élete is megváltozik, de van ami továbbra is csak a nőket értinti (érzékenyen).

 

web3-pregnant-woman-window-thought-worried-mother-shutterstock_609306749.jpg

 

Félek attól, hogy elveszítek olyan embereket, akik eddig fontos szerepet játszottak az életemben. Hogy mivel kevés babás barátom van, így én leszek az, aki "kimarad egy körből", és le fogok morzsolódni. Félek attól is, hogy az eddig olyan jól ismert életem teljesen a feje tetjére áll és azt sem tudom, hogy mit kell kezdenem az előttem álló problémákkal, vajon meg tudom-e majd oldani őket? Főleg amikor egyedül leszek. Vagy akkor, amikor nem leszek egyedül és minden oldalról a különböző vélemények, tapasztalatok borítanak el, hogy hogyan is kellene csinálnom mindezt.

Néha bizonytalansággal tölt el, hogy hogy fog alakulni a szakmai utam a továbbiakban. Én HR-es vagyok, sokat dolgoztam azért, hogy az lehessek, hogy elismerjenek, hogy szakmailag megbízható legyek. Mivel ezen a területen dolgozom, pontosan látom, hogy milyen helyzetben vannak az anyák a munkaerőpiacon. Vajon én is ugyanabban a helyzetbe fogok kerülni, mint annyian mások, vagy továbbra is lesz lehetőségem a szakmámban dolgozni és az életemnek ezen a területén is teljesnek maradni? És vajon már most rossz anya vagyok attól, hogy ezek a gondolatok egyáltalán eszembe jutnak?

Vajon jó anya leszek? Hiszen annyi buktatója van. Még felnőtt emberekkel is nehéz végigvinni egy-egy projektet, pedig ott elvileg egy a cél, és már mindenki elsajátította a szociális viselkedés alapjait is. Itt viszont csak én leszek a támpont, aki ráadásul nem is mindig a megfelelő cél felé akar menni (mert hogy lehetne egy gyereknek megfelelő cél a brokkoli, amikor olyan rengeteg édesség van a világom?).

Vajon tudom majd úgy szeretni, ahogy neki is jó, és vajon ő fog engem szeretni? Vajon amikor 30 éves lesz, akkor azt mondja majd, nekem, hogy "anya, ezt neked köszönhetem", vagy azt, hogy "még ez is miattad van így"? Vajon fogok tudni akkor is nevetni magamon, amikor egy kisgyerekkel járó minden gond és nehézség és lehetetlen helyzet és váratlan fordulat egyszerre ér el? Vajon jó anya leszek? 

Vannak félelmeim. Szerintem mindenkinek vannak ebben az időszakban, és az lenne a baj ha nem lenne, hiszen tényleg minden más lesz, hirelen mindennek tétje lesz aminek eddig nem és korábban jelentős dolgok válnak jelentéktelenné és talán és is más leszek, mint eddig.

Tehát vannak félelmeim.

De az a csodás, hogy állítólag egy kisember ezt egy csapásra meg fogja változtatni, amikor először találkozunk, és én már alig várom hogy vele együtt megszülessen a mi teljesen új családunk! 

 

1_eingvw0rzujztv_yg4nsca.jpeg

Terhesség: 26-30. hét

Üdv a 3. trimeszterben!

A 27. héttel megkezdődik a 3. trimeszter, ami már tényleg a finishét jelenti a 9 hónapos várakozásnak. Itt már tényleg intenzívebb a kapcsolat a babával, legalábbis az én tapasztalataim alapján. Reagál a hangomra, az apukája hangjára, jelzi ha nem kényelmes neki valami, felpörög az étkezések után. Sokkal jobban érezni minden mozdulatát.

Ezek persze az idő előrehaladtával még tovább erősödnek, és más mellékes tünetek is megjelennek.

 

e330d88cf6a9666f9f25a5169def9779.jpg

 

Én a 31. hétig dolgoztam, így megtapasztaltam a visszatérő fáradtságot, ami a terhesség elején is folyamatosan jelentkezett. Valószínűleg könnyebb lett volna itthon tölteni már ezt az időszakot, de az érem másik oldala, hogy mivel fizikailag is egyre nehezebb volt elvégezni a feladataimat, így könnyebb is elengedni azt a munkát amit egyébként annyira szeretek és fontos nekem. Jó értelemben, de furcsa volt megélni azt a természetes folyamatot, hogy a fizikai változások hogyan indukálnak lelki változásokat is, és hogyan változik meg a fontossági sorrend.

A másik csodálatos dolog, hogy a természet hogyan intézi el, hogy elkezd várni a szülést, még akkor is, ha valaki hozzám hasonlóan fél tőle. Persze nem a legkellemesebb az elintézési mód, de tény, hogy egyre jobban várom a szülést. A terhesség - számomra meglepő - 3. trimeszteres megpróbáltatásai eddig:

  • Megszűnnek a kényelmes pozíciók: már nem jó a kanapén ülni, nem jó az irodai székben ülni, egyáltalán sehol nem jó ülni hosszabb ideig, de sajnos feküdni sem, sőt. Az alvás külön megpróbáltatás, mert néha olyan csípőfájdalommal kelek, hogy kétesélyesnek érzem a nap további részét. Ezen nagyban segített, hogy lecseréltük a matracunkat, így egy fokkal jobb, de azért közel sem öröm reggel felébredni.
  • Megszűnnek a nyugodt alvások: amellett, hogy éjszaka sincs jó alvó pozíció, időről időre felébredek különböző okok miatt: mosdó, rugdosás (természetesen a baba :D), vagy éppen a váratlan savtámadás.
  • A világból csak WC-k maradtak: bárhova is megyek, első dolgom fejben feltérképezni, hogy hol található a közelben WC. Nem garancia, hogy 10 perce voltam, ez már nem jelent semmit. Bármikor jöhet az újabb igény, és olyankor nincs még 5-10 perc, hogy addig visszatartom... Korábban nem teljesen tudtam ezt elképzelni, amikor ismerőseim meséltek erről a részéről a terhességnek, elvégre nem lehet a végtelenségig pisilni, csak annyit maximum, amennyit bevittünk nem? Hát van egy rossz hírem: nem.
  • Savtámadások: már az első mozdulatoknál is megbotránkoztattam mindenkit azzal, hogy leginkább egy kis alien-hez tudnám hasonlítani Pömpi mozgását és nem érzem azt a nagy fátyolos-romantikus-rózsaszín dolgot a baba mozgásával kapcsolatban (ami nyiván az én hibám), de a 3. trimeszterben arra jutottam, hogy az alien-es hasonlatom továbbra is megállja a helyét. Tudjátok, ez az a földönkívüli, amelyiknek a vére tömény savból van. Na, hát most is így érzem magam. Úgy látom, hogy komoly piaci rés tátong a terhes nők által korátlanul fogyasztható, valóba hatásos savlekötők terén. Mert bár jelenleg a heti átlagos Rennie fogyasztásom túltesz egy teljes T-Com menedzsment havi adagján, ennek ellenére is úgy érzem néha, hogy ebből nincs kiút. A legijesztőbb az volt, amikor egyszer arra ébredtem éjszaka, hogy szó szerint fuldoklom a savtól. Azóta még magasabbra polcolom a párnáimat és azt vettem észre magamon, hogy sokkal éberebben alszom. Már felébredek az első jeleire a savtámadásnak, és sajnos azt kell mondanom, hogy nincs olyan éjszaka, amikor ez minimum 2-3 alkalommal fel ne keltene. Plusz a mosdó körök. Plusz amikor rugdos. Plusz amikor csak simán kényelmetlen. :D :D
  • A szabad mozgásnak vége: egészen másként fogom értékelni, ha egyszer újra fel tudok majd állni bármilyen pozícióból, könnyedén, szenvedés nélkül. Ezzel kapcsolatban csak egyetlen félelmem van: hogy még nagyon sok hét van hátra, és a hasam csak egyre nagyobb lesz...

 

pic3.jpg

 

A fentiek persze rendkívül kellemetlenek, és bármennyire is szeretném derűs optimizmussal szemlélni az állapotot és mosolyogva várni a D-dayt, amikor Patrik végre elindul, hogy találkozzunk (na ne túl korán, csak pont időben, inkább viselem még, tényleg!), szóval ez nem olyan könnyű. Gyanítom Gandhi sem jutott volna olyan szellemi magaslatokba, ha neki kellett volna megszülnie 2-3 gyereket...

Emellett el kell mondanom, hogy életem legfurcsább, legfelemelőbb és legijesztőbb érzése egyben ez a terhesség. Nagyon várom, hogy találkozhassunk a kisfiúnkkal, és bármit megtennék, hogy a lehető legjobb esélyekkel induljon a bennem eltöltött idő után. Bár eddig minden vizsgálat a lehető legjobb eredményeket mutatta, izgulok miatta.  Akkorákat tud rúgni, hogy könnybe lábad a szemem és szaladnom kell a mosdóba, de ha néhány órán keresztül nem csinája, már aggódom hogy miért nem (nyilván azért mert alszik, de ez akkor persze nem elég). Tülremetlenül várom és egyben remélem hogy ő még megvárat egy kicsit, és csak a 40. héten fogjuk látni egymást.  

Terhesség: 21-25. hét

Hogy fogják hívni a babátokat?

A terhesség alatt rájöttem, hogy van néhány olyan alapvető kérdés, amit egyértelműen mindenki megkérdez amikor tudomást szerez arról, hogy babát vár valaki. Abban is biztos vagyok, hogy ezeket a kérdéseket én is mindig feltettem. Most, a másik oldalon állva, már tudom, hogy van olyan helyzet, amikor ezekre szívesen válaszolnak és van olyan, amikor bár nagyon szívesen válaszolnának, de nem tudnak és ez sokszor a kismamának is frusztráló.

A kedvenc kérdéseim, amiket nagy mennyiségben hallottam: 

  • Hány hetes terhes vagy? - erre könnyű a válasz, ezt szokta tudni mindenki, nekem sem okozott err válaszolni, és nagyon hálás voltam azoknak az embereknek, akik nem tettek további megjegyzéseket a hasam méretére, hogy ennyi idősen már sokkal nagyobbnak kellene lennie.
  • Hogy érzed magad, vannak rosszullétek? - erre is könnyű a válasz, elég szarul vagyok még mindig, de megéri szenvedni az eredményért. Itt persze mindig várható pár történet valakinek a valakijéről (vagy saját magáról), hogy ki, mennyit, mikor, és hogyan hányt. Ha éppen nincs hányingerem, akkor megnyugtató, hogy más is szenvedett, ha éppen van, akkor viszont nagyon utáltam mindenkit, aki csak VOLT ilyen helyzetben... :D
  • Kisfú vagy kislány? - mi akartuk tudni a nemét, és szívesen meg is mondtuk, de aki meglepetésnek szeretné, annak folyamatosan magyarázkodnia kell, hogy miért nem akarja. 
  • ÉS HOGY FOGJÁK HÍVNI?

Nálam ez az utolsó kérdés volt a mumus. Jellemző, hogy lány nevünk már volt, mikor megtudtuk, hogy kisfiúnk lesz. :) Innentől jött a véget nem érő névsorolvasás... Nem tudtunk megegyezni a nevet illetően. Nagyon különböző módon álltunk hozzá a neves kérdéshez. 

 

_103491826_gettyimages-615637828.jpg

 

A férjem az intuícióira hallgatva sorolta a neki tetsző neveket, és azokat nem fogadta el, amikhez korábbi negatív tapasztalat társult, ami valljuk be, erősen megnehezíti a választást, főleg ha egy kritikusabb emberről van szó. Így aztán leginkább olyan neveket mondott, amit nem visel senki az ismeretségi körünkben. Nos, ha az én váleményemet kérdezi valaki, akkor azt mondtam volna, nem véletlenül nem hívnak így senkit. :D

Ami engem illet, én sem vagyok éppen könnyű eset, bár engem nem zavar, hogy esetleg melyik ismerősünket hívják így. Az én kitételeimet ennek ellenére a környezetünk sokkal nehezebben értette meg: mássalhangzóval kezdődjön (azért, mert a vezetéknevük i-re végződik), két szótagból álljon, mély hangrendű legyen, legyen ismert nemzetközi környezetben is és akkor is meg lehessen tanulni kimondani, ha esetleg egy kis raccsolás nehezíti a helyzetet (mint nálam, nem durva, de van egy kicsi). És az sem árt, ha nem lehet agyonbecézni. Itt szokott jönni az a kérdés, hogy te valami nyelvész vagy??? Egyébként igen. :) Ó és a grátisz feltétel: ne legyen túlzottan külöleges. A vezetéknevünk szép és ritka, nem kell hogy a keresztnév is az legyen. De ez az én véleményem. :)

Szóval, bár igazán nagyon szorgalmasan kerestük az igazit, nem találtuk meg. Sokan próbáltak segíteni, random neveket sorolva amiket szépnek tartanak, de sajnos nem jutottunk közelebb a megoldáshoz. Egy utónévgenerátor még a legelején a Pömpölön nevet dobta ki, mint a vezetéknevünkhöz leginkább passzoló nevet, amint nagyon jót szórakoztunk, és jobb híján így hívtuk a babát, hogy addig is nevezzük valahogy, ameddig nincs meg az igazi név. Ahogy teltek a hetek, még mindig csak ez maradt, és egy-egy mély pillanatban amikor már megint semmilyen értelmes, normális, elfogadható névben nem sikerült megegyeznünk, komolyan fontolóra vettem, hogy nem is hangzik ez olyan rosszul, már egészen kezdem megszokni... :D

Végül csak a harmadik trimeszterben, a 30. héten sikerült megállapodnunk, de addigra már teljesen hülyét kaptam a mi lesz a neve kérdéstől.

 

how-to-name-your-baby_without-the-stress.jpg

 

Végül ezt a módszert alkalmaztuk, nagyon fegyelmezetten, és sikerre is vitte a projektet: mindketten felírtunk 10-10 nevet., vagyis összesen 20 nevünk volt, ami szóba jöhet. Kicseréltük egymás között, és kihúztunk 5-5 nevet a másik listájáról. Itt nincs apelláta, amit a másik kihúzott, az ki lett húzva, nem lehet visszarakni. Így újra lett 10 nevünk. Én itt megnéztem, hogy mikor vannak a kiválasztott nevekhez tartozó névnapok. Ez nem vitt minket közelebb, mert a 10-ből 8 névnap a kiírt dátumhoz képest 30 napon belül volt és nem is nagyon volt második névnap. :D A maradék 2 nevet, a messzebbi névnappal, elég hamar kihúztuk, hogy nem ez az igazi. Végül mindig 1-1 név került lehúzásra, így már csak az utolsó 2 név közül kellett dönteni. Itt volt némi bizonytalanság, de mivel teljesen felspannolt, hogy több száz név közül milyen könnyen eljutottunk egy este alatt az utolsó kettőig, már nem volt megállás.

Így kapta a kisfiúnk a Patrik nevet.