Ez a kérdés engem nagyon sokat foglalkoztatott, annak ellenére, hogy valójában ez az egyetlen olyan dolog volt a terhességem altt eddig, amibe úgy istenigazából nem volt beleszólásom, és ezzel én is tisztában voltam. :)
A férjem az első pillanattól, sőt már azelőtt tisztában volt vele, hogy itt bizony csak úgy bújhat ki egy gyerek a lábam között, ha annak ő is szemtanúja lehet, máskülönben addig kell szorítanom, amíg a) be nem ér a kórházba akárhonnan is indult, vagy b) a baba 18 éves nem lesz és már nem korlátozhatjuk abban hogy kibújjon. Valahol megértettem, ez volt náluk eddig is természetes a családban, a bátyjai is mindig ott voltak a gyerekek születésénél, szóval ennek ez a rendje és kész. Sőt, még más családtagok is végig ott voltak a kórház területén a szülés teljes időtartama alatt (egyszer még én is...).
Az én családomban ez egészen máshogy alakult. Az én születésemkor apa nem hogy nem volt ott, de csak másnap reggel tudta meg hogy megszülettem, amikor telefonáltak a kecskeméti kórházból a tiszakécskei munkahelyére, hogy az éjjel lánya született. Nekünk (és a szomszédoknak, ismerősöknek) még vezetékes telefonunk sem volt. A hugaimnál az egyik alkalommal rám kellett vigyáznia, ezért az apás szülés lehetősége eleve kizárva (messzi és/vagy dolgozó nagyszülők), a másik alkalommal pedig bárhogyan taposta a pedált, a tesóm még nála is gyorsabb volt, így csak a végeredményre érkezett meg. A nagynénéim közül volt aki apás szüléssel szült, de annyira nem volt meggyőző a beszámolója, nekem pedig alapvetően az az álláspontom, hogy ez a csodálatos pillanat, amikor egy új élet érkezik a világra, egy elég gusztustalan folyamat gyönyörű eredménye, így talán nem véletlen, hogy időtlen idők óta nők segédkeztek leginkább a szülésnél, amíg nem jöttek a férfi szülész orvosok (amivel persze semmi gond, nekem is férfi orvosom van, de az szerintem más kategória mint az ember férje).
Tudtam, hogy vannak olyan álláspontok, miszerint a jó részét is együtt csináltuk, akkor a szarból is vegye ki a részét, vagy hogy a kötődést az segíti elő ha az apa is ott van (szerintem ez azért túlzás, anélkül is lehet kötődni) és hasonlók, de nekem valahogy csak az járt a fejemben, hogy basszus, ami ott történik azt mindet végignézi, én se én se a "dolog" nem lesz se szép, se felemelő látvány... Mint kutatásaimból kiderült, egyébként én vagyok a kisebbség ezzel a véleményemmel. :)
A másik a család kérdése. A férjem családja, főleg a szülők nagyon pártolják, hogy aki csak tud legyen ott a szülés időtartama alatt, de ez engem meg kifejezetten frusztrál már gondolati szinten is. Hogy itt is legyen összehasonlítási alapom, hogy most megint én vagyok az aki nem úgy gondolkodik mint a nagy átlag, megkérdeztem az ismerőseimet (és fórumokon idegeneket is), meg a saját szüleimet is, hogy mit gondolnak erről. Itt viszont azt tapasztaltam, hogy inkább az a gyakori, hogy nincs ott a család, úgyhogy kevésbé éreztem magam ufónak. A szüleim sem tartanak igényt az órák hosszat tartó várakozásra, aminek a végén amúgy nem is láthatják majd a babát (ahol én fogok szülni, ott nem lehet bemenni eléggé ahhoz, hogy lássák, és őszinte leszek, az a bruttó 3,5 másodperc amíg máshol látni lehet egy kb. 30 perces babát, háááát, szerintem nincs egálban a várakozási idővel ha nem te vagy valamelyik szülő...). Szóval itt a kórháznak hála hamar eldőlt, hogy a családnak ezúttal otthon kell maradnia, ami ellen ők még kicsit ágálnak, de igazából nincs sok választás. Arra külön felhívta a figyelmemet a szülésznő, hogy ha nem is a férjem hoz be a kórházba szülni, akkor se jöjjön be velem az az egyén aki behozott a szülészeten belülre, mert itt bizony csere nincs. Aki egyszer bejött az végig ott van, de olyan nincs náluk, hogy na akkor most váltás. Én ezzel meg tudok barátkozni, ahogy korábban már írtam, nekem más szempontok voltak elsődlegesek.
A másik, ehhez kapcsolódó kérdés, hogy a kórházban töltött 3 nap alatt, kik jöjjenek be meglátogatni? Itt nagyon eltérő szokásokkal találkoztam, persze sokszor a távolság is közre játszik a gyakorlatban. Az én véleményem, hogy az a 3 nap amúgy sem sétagalopp, a regenerálódásról szól. Szerintem bőven elég lenne ha a nagyszülők 1x bemennének megnézni az unokát, aztán majd otthon kiélhetik magukat. Nálunk itt is vannak ettől eltérő gondolatok, úgyhogy meglátjuk hogy fog ez menni a gyakorlatban. Remélhetőleg jól fogom viselni a szülést és az utána következő napokat is, máskülönben lehet hogy szembe kell mennem az eddigi "szokásjoggal"...
Az apás szüléssel kapcsolatban az elmúlt hetekben komoly változás állt be nálam, amit nem gondoltam volna. A kórházas élmény annyira rossz és ijesztő volt, hogy azóta sokkal jobban parázok mindentől, minden kis szúrás, jósló fájás, ami valljuk be nem szerencsés, mert ebben az időszakban ezek már elég gyakoriak, minden napra jut több is belőle. :) Meglepő módon már én is úgy voltam vele, hogy a férjemnek igenis ott kell lennie velem a szülésnél, mert ez fontos, és biztonságot ad a gondolat. Pedig rám nem jellemző, hogy így megváltozzon valamivel kapcsolatban a véleményem, ha már egyszer évek óta ugyanaz. Üdv a harmadik trimszterben. :D
Továbbra is azt gondolom egyébként, hogy nem lesz szép az amit látni fog és gondolok hogy milyen hatással lesz rá. Továbbra is úgy érzem, hogy nem véletlen, hogy főként nők segédkeztek a szülésnél (persze, persze, tudom, hogy már más világot élünk, felvilágosult, modern, változnak a normák, tényleg tisztában vagyok ezzel, de a szülés az szülés maradt).
Szóval odabent most teljes anarchia uralkodik a fejemben, így bár a nem terhes énem továbbra is aggódik a kérdés miatt, a terhes énem úgy gondolja, hogy csak úgy szülhetünk, ha mindketten ott vagyunk. :)